"Friendly rivalry" / "Barátságos rivalizálás"
The disingenuous Russian proposition to the US / Az amerikaiaknak tett őszintétlen orosz ajánlat (L. Jakab)
By Levente Jakab (PhD Student, International Relations and Political Science Doctoral School, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
An intriguing conversation aired on Saudi-sponsored news channel Al Arabiya on April 1, attracting little attention elsewhere. In the nearly 50-minute double interview, renowned University of Chicago scholar John Mearsheimer and close Putin advisor Sergei Karaganov were not just playing April Fools’ Day with the audience as they engaged with the topic of whether the U.S. and Russia could become “friendly rivals,” instead of enemies, in the future. (See two skeptical takes on talk of a “reverse Kissinger” related to this by Péter Marton and by Tamás Matura, respectively, from earlier at Geo-Polemic.)
Karaganov evidently uses the opportunity in the conversation to enunciate the official Kremlin narrative, informed by Russian interests, while Mearsheimer mostly positions himself as an empathetic listener, keen on understanding the aggressor’s logic. At one point he helpfully asks what “chunk of territory” Russia may be interested in taking additionally, beyond what it has already taken from Ukraine so far, practically guiding his counterpart to raise the possibility of taking Odessa and Kharkiv, too.
Alarmingly from a European perspective, the international system is discursively simplified in the unfolding chat as the balancing interaction of the three great powers, namely the U.S., China, and Russia. “Europe” as such is denied agency, while others such as India are yet to become “great” powers from the “major” powers they presently are. Amid this seemingly impassionate discussion, Karaganov makes some clearly less analytical statements, too, such as that the goal of the war in Ukraine is to “crush the moral spine of Europe” by “eliminating Ukraine as the spearhead that is put to Russia’s heart.”
Instead of emotionally criticising the speakers for what may seem at first sight to be amoral Realpolitik, it might be useful to scrutinise the presented arguments exactly through the lens of Realism, contrasting them with the basic theoretical assumptions of none other than Mearsheimer himself:
„[T]he international system is anarchic”; “[s]tates are potentially dangerous to each other, although some states have more military might than others”; “states can never be certain about other states’ intentions”; “survival is the primary goal of great powers”; and “great powers are rational actors.”
Taking the above at face value, there is no reason to assume on the basis of offensive realism that “if only” the Kremlin’s demands would be met, a “friendly rivalry” could develop between Russia and the U.S. The audience is left without explanation as to how this could come about. It is not just that there are no “friendly” and “unfriendly” rivalries in offensive realism but rivalries only — it is equally strange to contemplate why one great power should gift a favourable change in the balance of power to another.
Meanwhile, if we listen to Karaganov's ideological phrasing as to Europe being a “little peninsula” that is “a junkyard with all kinds of vegetation growing on its soil,” we can dismiss the ability of the ruling Russian regime to prospectively re-evaluate its fundamental relationship to European countries, including the “major powers” among them (for Mearsheimer, that is curiously Germany alone). Karaganov even denies that the U.S. could stand a chance of “wooing” Moscow away from Beijing. Therefore, it is highly unlikely that we could progress towards a “friendly rivalry” that would prevent crises and effectively constrain revisionism and aggression in an unbalanced, multipolar world.
It is not the author’s intention to draw conclusions as to why Mearsheimer takes a position contradicting his own theoretical premises (although speculating about this is not impossible). The conversation with Karaganov holds enough cues per se that he chooses to ignore. For example, a major warning concerning the Kremlin’s intentions comes from Putin’s advisor when he says that for the next 20 years Russia will have to “rely more on the validity of nuclear deterrence (…) because there is no other means at this juncture to prevent a series of conflicts.” Given that Karaganov also calls Europe insignificant compared to Russia, and that the U.S. is currently clearly on a trajectory to become less threatening to Moscow, one has to wonder what Russia would truly need nuclear deterrence for if nobody is likely to attack it from the West.
Nuclear saber-rattling, unending territorial claims, hardcore revisionism, and a vision of a subjugated Europe at the feet of Moscow — apparently all of that is the real basis for accepting a “friendly rivalry” with Washington in the Kremlin.
Magyar nyelvű változatban:
Érdekes csevely zajlott le a szaúdiak által finanszírozott Al Arabiya hírcsatornán április 1-jén, másutt mégis alig kapott figyelmet. A közel 50 perces kettős interjúban a Chicagói Egyetem neves politikatudósa, John Mearsheimer és Putyin külpolitikai tanácsadója, Szergej Karaganov beszélgetett egymással, nem pusztán áprilisi tréfaként értekezve a lehetőségről, hogy az Egyesült Államok és Oroszország a jövőben ellenség helyett „baráti riválisként” viszonyulhatna a másikhoz. (Az ezzel kapcsolatos, „fordított Kissingerként” aposztrofált manőverrel kapcsolatban l. két szkeptikus véleményt a Geo-Polemicen Marton Pétertől, illetve Matura Tamástól.)
Karaganov magától értetődő módon az orosz érdekeket szolgáló hivatalos Kreml-narratívát hangoztatja a beszélgetésben, míg Mearsheimer többnyire empatikus, az agresszor logikájának megértésére őszintén törekvő hallgatóságként igyekszik láttatni magát. Egy ponton segítőkészen még azt is megkérdezi, Oroszországot Ukrajna mely további “darabjának” megszerzése érdekelheti — mintegy terelve Karaganovot, hogy amaz Odessza és Harkiv bekebelezését is kilátásba helyezze.
Európai szemszögből nézve riasztó, hogy a nemzetközi rendszert a kibontakozó beszélgetés nagy részében három nagyhatalom, nevezetesen az USA, Kína és Oroszország egyensúlyozó interakciójaként írják le. „Európától” mint olyantól elvitatják az önálló cselekvőképességet is, míg mások, például India, Mearsheimer és Karaganov szerint még nem váltak „nagyhatalommá” (Mearsheimer besorolásában India “jelentősebb” hatalom csupán). A beszélgetés e látszólag szenvtelen vonulatának részeként Karaganov tesz ugyanakkor jó pár nyilvánvalóan nem elemző jellegű kijelentést is — például hogy az ukrajnai háború célja „Európa erkölcsi gerincének szétzúzása” azáltal, hogy „Ukrajnát mint az Oroszország szívéhez tartott lándzsahegyet kiiktatják.”
Ahelyett, hogy a két résztvevőt az első látásra amorális reálpolitizálásnak tűnő megnyilvánulások miatt kritizálnánk, érzelmesen, hasznos lehet a bemutatott érvelést éppen a realizmus szemüvegén keresztül megvizsgálni, szembeállítva a tartalmát nem más, mint maga Mearsheimer alapvető elméleti feltevéseivel. Ízelítőül:
„[A] nemzetközi rendszer anarchikus”; „[a]z államok potenciálisan veszélyesek egymásra, bár egyes államok nagyobb katonai erővel rendelkeznek, mint mások”; „az államok soha nem lehetnek biztosak más államok szándékait illetően”; „a nagyhatalmak elsődleges célja a túlélés”; „a nagyhatalmak racionális szereplők”.
Az offenzív realizmus szemszögéből nincs okunk azt feltételezni, hogy a Kreml követeléseinek teljesítése esetén „baráti rivalizálás” alakulna ki Oroszország és az Egyesült Államok között. A közönség magyarázat nélkül marad arra vonatkozóan, hogy ez miként következne be. Nemcsak az a probléma a felvetéssel, hogy az offenzív realizmusban nincs „baráti” és “barátságtalan” rivalizálás, hanem csak rivalizálás mint olyan. Ugyanúgy furcsa amellett érvelni, hogy az egyik nagyhatalom ajándékozza meg a másik nagyhatalmat az erőviszonyok számára kedvező megváltoztatásával.
Karaganov ideologikus monológját hallva, miszerint Európa csupán egy „kis félsziget”, illetve „szeméttelep, melynek talaján mindenféle gaz burjánzik”, elvethetjük, hogy az uralkodó orosz rezsim képes lenne átértékelni alapvető viszonyát az európai országokhoz, köztük a soraikban megtalálható „jelentősebb hatalmakhoz” (Mearsheimer számára az utóbbi kör egyedüli reprezentánsa furcsa módon Németország). Karaganov még azt is tagadja, hogy az USA-nak bármi esélye lenne „eludvarolni” Moszkvát Pekingtől. Nagyon valószínűtlen tehát, hogy lehetséges lenne olyan „baráti rivalizálás” felé haladni, amely megelőzhetné a válságokat és hatékonyan korlátozná a revizionizmust és az agressziót egy kiegyensúlyozatlan, többpólusú világban.
A szerzőnek nem célja, hogy következtetéseket vonjon le arra vonatkozóan, Mearsheimer miért foglal állást a saját elméleti alapvetéseivel ellentétes módon (bár találgatni ezzel kapcsolatban nem lehetetlen). A beszélgetés önmagában is elég intő jellel szolgál, amiket ő ott, helyben figyelmen kívül hagy. A Kreml szándékaival kapcsolatban Putyin tanácsadójától például jelentős figyelmeztetés érkezik, amikor Karaganov előrevetíti, hogy a következő húsz évben Oroszországnak „jobban kell támaszkodnia a nukleáris elrettentésre (...), mert a jelen helyzetben nincs más eszköz konfliktusok egész sorozatának megelőzésére”. Tekintettel arra, hogy Európát ugyanő eközben jelentéktelennek nevezi Oroszországhoz képest, illetve hogy az USA jelenleg Moszkvára nézve egyértelműen kevésbé fenyegetően lép fel, el lehet gondolkodni azon, Oroszországnak valójában miért lenne szüksége a nukleáris elrettentésre, ha egyszer a Nyugat részéről senki nem fogja megtámadni.
Nukleáris kardcsörtetés, véget nem érő területi követelések, keményvonalas revizionizmus, és a Moszkva lábai előtt fekvő, leigázott Európa víziója — úgy tűnik, mindez együttesen a valódi ajánlat a Kreml részéről a Washingtonnal való „baráti rivalizálás” elfogadásának feltételeként.