The Man in the White Castle / Az ember a Fehér Várban
Strange winds are blowing in Washington / Washingtonban furcsa szelek fújnak (P. Marton)
By Péter Marton (Associate Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
Much emerging criticism of the Trump administration’s foreign policy focuses on the betrayal of pro-democratic, pro-human rights and pro-solidarity principles more generally, and how changes tend to be very favourable to Russia so far. To such an extent, that some are asking if Trump is owned by Moscow. So let’s delve into this to assess the role of the “Man in the White Castle” in bringing about the alternative reality we’re living in.
As to the betrayal of general principles, it is to be expected that any democratic government may from time to time wish to reconsider policy goals, the issue of whom to support, or what resources to allocate for such purposes. For example, for fiscal reasons or because of changes in the international environment. A major problem with the Trump policy towards USAID or Ukraine is how most of the changes have been made from one day to the other. From HIV-positive pregnant women in South Africa to malnourished children in Afghanistan, demining operations in various regions of the world or Ukrainian troops in the Kursk region, little to no time was left to those concerned to adjust before disruption set in. Debating whether to offer help to those in need is one thing — harming those dependent on aid by needlessly abruptly pulling support is quite another.
As to running a policy favourable to Russia, the major (but not the only) measure of this in the short run is Ukraine policy. Putting pressure on Ukrainians in the name of “peace” by decreasing their ability to fight for their self-defence against an aggressor could only be justifiable in order to deal with some kind of last-minute recalcitrance from Kyiv, if we would be truly on the threshold of a workable agreement involving Moscow. Unless the Trump administration has information that Russia — the country that wanted this war in the first place — is about to imminently run out of men and materiel, or that Putin is ready to make a deal right now, decreasing Ukraine’s preparedness for defending against cruise missile strikes on its cities or against Russian military offensives at the front only helps Russia take more territory in the east and take back territory in Kursk. It is a pro-war policy inviting Putin to continue aggression while reassuring him of having already secured the gains made so far. In the case of the area of the Kursk incursion, where U.S. measures may now make a critical difference, Ukrainians stand to lose a key bargaining chip (the prospect of trading land for land) because of the actions of a U.S. president who says they “don’t have the cards” while actively twisting the cards actually left from their hands. Given that Trump also wants access to Ukraine’s resources, this is by no means merely “hard mediation.”
Concerning the longer run, there is a lot of loose talk of a “reverse Kissinger” move whereby the U.S. would separate Russia from China. As understood by some, the term refers to having separated China from the Soviet Union back in the day and planning to do the reverse of that now. The typical mention of this historical analogy is poorly informed. In actuality, Kissinger and the Nixon administration moved towards rapprochement with China only once there had already appeared a Sino-Soviet rift. The concept of triangular diplomacy was to position the U.S. “closer to either Moscow or Peking than either was to the other” (Kissinger, H.: Years of Upheaval, N.Y.: Simon & Schuster, 1982: 54). By ditching Ukraine (along with downgrading support for Europe) and favouring Russia, Trump supposedly aims to disrupt currently non-negligible Sino-Russian cooperation, at a time when Russia is an acute threat to the West. In reality, this policy is more likely to end up giving gifts to Moscow for no reason, putting Russia in the central position that Kissinger wanted for the U.S. back in the day.
Trump’s relationship to the Soviet Union and Russia goes back a long time, making some wonder if he is really just naive, careless, uninformed, or a combination of those when pursuing the above-described track. Just consider the following facts, in keywords: Czechoslovak wife married in 1977; Czechoslovak state security surveillance targeting the wife’s family for long thereafter; Soviet ambassador Dubinin and his family flattering the crap out of Trump in New York and inviting him to Moscow in 1986; Moscow visit in 1987; anti-NATO advertisements paid by Trump in the major U.S. newspapers right after that trip; selling a Palm Beach mansion above market value in 2008 to a Russian oligarch; taking the 2013 Miss Universe beauty pageant to Moscow at the invitation of another oligarch; extensive contacts between Russia and the Trump campaign mentioned in the Mueller Report, etc.
Yet one could just as easily list some other facts worth getting accustomed to. A major part of Republican voters in the U.S. increasingly thinks about values in a way that pulls them closer to Russia. Meanwhile, being able to threaten China from all directions in the event of a major war, including through Russian airspace, would surely facilitate military planning against Beijing. The point is, whatever the nature of Trump’s relationship to Russia, he can always cite plausible converging imperatives to rationalise what he is doing.
To make something of this, it is worth considering the analogy of lobbying to reflect on how influential Moscow may be on Trump’s thinking. Take a look at the above list of connections once again in this light. They have been through a “hell of a lot,” to use words by the subject himself — so much that an ordinary lobbyist cannot hope for in terms of information about the target of lobbying, access to the subject, and opportunity to influence (which the Kremlin enjoys since at least 1986-1987). Add to that a Republican constituency increasingly bending towards the worldview propagated by Moscow. There would be no need for a formal intelligence relationship here (regardless of whether there was one).
Magyar nyelvű változatban:
A Trump-adminisztráció külpolitikájával kapcsolatban jelentkező egyik markáns kritika, hogy az Egyesült Államok a demokratikus értékek, az emberi jogok és a szolidaritás elvének elárulójává lesz általa, és hogy a végbement változások rendre kedvezőek Oroszország számára — annyira, hogy van, aki egyenesen azt kérdezi, Trump Moszkva embere-e. Vessünk hát erre egy alaposabb pillantást, hogy felmérjük, milyen szerepet játszik az “Ember a Fehér Várban” az alternatív valóságban, ahol ma élünk.
Ami az alapvető elvek elárulását illeti: olykor nyilván bármely demokratikus kormány át akarhatja gondolni — például fiskális okokból, vagy a nemzetközi környezet alakulása miatt — a politikai céljait, vagy hogy kit érdemes támogatnia, és milyen mértékben. Trump megközelítésével kapcsolatban, a USAID vagy Ukrajna vonatkozásában az a fő probléma, hogy a legtöbb változás egyik napról a másikra valósult meg. A HIV-pozitív dél-afrikai terhes nőktől az alultáplált afganisztáni gyerekekig, a világ különféle térségeiben zajló aknamentesítési műveletekig, vagy éppen a Kurszk térségében harcoló ukrán csapatokig nagyon kevés időt hagytak — vagy semennyi időt nem hagytak — az érintetteknek az alkalmazkodásra, mielőtt elvágták vagy felfüggesztették a támogatásukat. Egy dolog azon vitatkozni, hogy segítséget nyújtsunk-e a rászorulóknak. Egészen más dolog függő helyzetben lévő szereplőket egzisztenciálisan veszélyeztetni a támogatás szükségtelenül hirtelen megvonásával.
Ami az Oroszországnak kedvező politikát illeti, ennek rövid távon a kézenfekvő (de nem az egyetlen) mércéje az Ukrajna-politika. A “béke” nevében nyomást gyakorolni az ukránokra az agresszorral szembeni önvédelmüket aláásva csak akkor lenne igazolható, ha ezzel valamifajta utolsó pillanatban megnyilvánuló ellenszegülést kellene kezelni Kijiv részéről. Hogy az ne álljon egy máskülönben már küszöbön álló működőképes megállapodás aláírásának útjába. Hacsak a Trump-adminisztráció nem rendelkezik olyan információkkal, miszerint Oroszország — az ország, amelyik kirobbantotta ezt a háborút — hamarosan kifogy az emberekből és a hadianyagból, vagy hogy Putyin kész megállapodást kötni most azonnal, Ukrajnát védtelenebbé tenni a városait érő rakétacsapások ellen és figyelmeztetés nélkül hagyni a katonai offenzívákat megelőző erőösszevonások kapcsán nettó segítség Oroszországnak. Így ők további területeket foglalhatnak el Kelet-Ukrajnában és területeket foglalhatnak vissza Kurszkban. Ez egy háborúbarát politika, amely Putyint az agresszió folytatására invitálja, miközben megnyugtatja afelől, hogy az eddig elért eredményeit nem veszélyezteti semmi. A kurszki betörés által érintett terület esetében, ahol az Egyesült Államok intézkedései kritikus változást hozhatnak, az ukránok elveszíthetik kulcsfontosságú alkueszközüket (“földet a földért”) egy amerikai elnök lépései miatt, aki azt mondja, hogy „nincsenek lapjaitok”, miközben éppen ő csavarja ki a kezükből a ténylegesen megmaradt kártyáikat. Tekintve hogy Trump közben hozzáférést is akar Ukrajna erőforrásaihoz, ez egyáltalán nem pusztán “kemény mediáció”.
Ami a hosszabb távot illeti, sok könnyelmű szó esik egy „fordított Kissinger” lehetőségéről, aminek révén az Egyesült Államok leválasztaná Oroszországot Kínáról. Ahogyan azt egyesek értelmezik, a kifejezés arra utal, hogy egykoron Washington Kínát válaszotta le a Szovjetuniótól, most pedig éppen fordítva járna el. Ennek a történelmi analógiának a használata gyenge megalapozottságú. Valójában Kissinger és a Nixon-adminisztráció csak akkor lépett a Kínához való közeledés terén, amikorra a kínai-szovjet konfliktus már megjelent. A háromszögdiplomácia elgondolásának lényege az volt, hogy az Egyesült Államok legyen „közelebb Moszkvához és Pekinghez is, mint a másik kettő egymáshoz” (Kissinger, H.: Years of Upheaval, N.Y., Simon 2:59 és 8). Ukrajna kényszerítésével (azzal együtt pedig Európa támogatásának leépítésével) és Oroszország előnyben részesítésével Trump látszólag azt gondolja, hogy megzavarhatja a jelenleg nem elhanyagolható kínai-orosz együttműködést, méghozzá egy olyan időszakban, amikor Oroszország éppen akut fenyegetést jelent a Nyugat számára. Valójában ez a politika ajándék lehet Moszkva számára, és Oroszországot helyezi abba a központi pozícióba, amelyet Kissinger az Egyesült Államok számára igyekezett biztosítani annak idején.
Trump kapcsolata a Szovjetunióval és azt követően Oroszországgal hosszú időre nyúlik vissza. Ez sokakat elgondolkodtat most, hogy vajon tényleg csak naiv, hanyag, tájékozatlan, vagy ezek kombinációja, amikor a fentihez hasonló terveket sző. Elég lehet kulcsszavakban felsorolni néhány tényt: házasság csehszlovák feleséggel 1977-ben; a feleség családját ezt követően szemmel tartja a csehszlovák állambiztonság; 1986-ban, New Yorkban Dubinyin szovjet nagykövet és családja körbehízelgi Trumpot, aki meghívást kap Moszkvába; moszkvai látogatás 1987-ben; Trump által a legnagyobb amerikai lapokban közvetlenül ez után a látogatás után megjelentetett NATO-ellenes hirdetések; 2008-ban egy Palm Beach-i villa értéken felüli eladása egy orosz oligarchának; a 2013-as Miss Universe szépségverseny megrendezése Moszkvában egy másik oligarcha meghívására; a Mueller-jelentésben említett kiterjedt kapcsolatok Oroszország és a Trump-kampány között a 2016-os elnökválasztás idején stb.
De ugyanilyen könnyen fel lehet sorolni néhány egyéb tényt is, amelyeket ugyancsak érdemes szem előtt tartani. Az Egyesült Államok republikánus szavazóinak jelentős része egyre inkább úgy gondolkodik alapvető értékekről, hogy azzal közelebb kerülnek Oroszországhoz. Közben a katonai tervezést pedig minden bizonnyal megkönnyítené, ha Kínát minden irányból fenyegethetnék egy nagyobb háború esetén — így az orosz légtéren keresztül is. Bármi legyen is tehát Trump Oroszországgal fennálló viszonyának a természete, politikájának meghatározójaként életszerűen-eladhatóan hivatkozhat egyéb konvergáló imperatívuszokra.
Érdemes ugyanakkor fontolóra venni a lobbizás analógiáját, hogy elgondolkodjunk azon, milyen befolyással bír Moszkva Trump gondolkodására. Ennek fényében pedig érdemes újra végigfutni a fentebb említett tényeket az életéből. “Pokolian sok mindenen mentek keresztül együtt”, hogy az alany saját szavait használjam itt — annyira sok mindenen, ami egy hétköznapi lobbista számára elképzelhetetlen. Az átlagos lobbista nem rendelkezik a lobbizottról információkkal olyan mennyiségben, a lobbizotthoz való hozzáféréssel és a befolyásolás lehetőségével olyan bőségesen, mint ahogyan az ebben az esetben adott volt a Kreml számára már régóta (legalább 1986-1987 óta). Ehhez jön a Moszkvával egyre inkább rokon módon gondolkodó republikánus választói tábor. Így aztán nem is lenne itt szükség formális hírszerzési kapcsolatra (még ha esetleg lett is volna köztük olyan).