Trump’s Gaza vision, charter cities, and extraterritoriality / Trump gázai víziója, a chartavárosok és az extraterritorialitás
Trying to make sense of the extraordinary / Mi állhat a rendkívüli elképzelés hátterében? (P. Nyíri & B. Paragi)
By Pál Nyíri and Beáta Paragi
Pál Nyíri is Professor, and Beáta Paragi is Associate Professor, at the Department of International Relations at Corvinus University of Budapest
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
U.S. president Trump’s proposal to „own” the Gaza strip resonates with the idea of annexing Gaza, as mooted by the Netanyahu government’s most extreme elements. Yet, more than by foreign policy hawks, radical settlers in Israel, or the „Christian Zionist” right in the US, the inspiration for it may have come from the charter cities movement.
The idea of charter cities, free of the baggage of state sovereignty, national identity, and taxation, based on the free association of the co-owners, is a quintessentially libertarian one reinvented by the Nobel Prize-winning economist Paul Romer. It has been embraced by Effective Altruism, a libertarian movement, whose backers include Elon Musk. No charter cities have actually been built yet, and most plans thus far suggested building them on floating platforms outside state jurisdictions.
The charter city has, however, its precursors. It is the latest incarnation of a territory fully or partially excised from national sovereignty for private-led development. Its relatively uncontroversial immediate predecessor is the special economic zone, favoured in particular by Asian developmental states, which is exempted from taxes and laws that apply elsewhere in the national territory in order to facilitate foreign investment. A more radical version is the concession, a product of late 19th-century free-trade imperialism. Concessions, such as in Shanghai or Tianjin in China (Austria-Hungary had one in the latter city), were not colonies and thus not under full foreign sovereignty. They were leased areas that operated under the authority of a foreign state following a commercial transaction. They enjoyed extraterritoriality — that is, an exemption from national jurisdiction — and ran their own customs and police forces set up by the concessionaries. Despite Wilsonian insistence on national self-determination, concessions survived the aftermath of WWI. The Soviet Union, meanwhile, inherited imperial Russia’s extraterritorial hold over the China Eastern Railroad. Concessions finally fell victim to the militarised expansionism of the 1930s, which did not tolerate ambiguous sovereignty.
Recently, however, concessions were reborn in remote parts of Southeast Asia, where private Chinese companies — this time without a connection to a state — leased large swathes of land, offering something very similar to Trump’s vision of „beautiful” real estate development, replete with hotels, condominiums, and jobs for locals. Two such concessions currently operate in northern Laos: they have seen stunning real estate development built around a gambling economy. They also have their own laws, police forces, customs authorities, and border checkpoints.
Palestine was governed as a League of Nations mandate territory by Great Britain until the adoption of the partition plan by the UN (1947) and the establishment of Israel (1948). It was admitted to the UN only decades later as a non-member observer state (2012) and took a seat with an upgraded status in the General Assembly, without the right to vote, in 2024. Yet Martin Indyk, a former U.S. ambassador to Israel and Special Envoy for Middle East Peace under the Clinton and Obama administrations, still argued for the establishment of a UN protectorate in Palestine (not including the sovereign territory of Israel). Another advocate of shared sovereignty was political scientist Stephen Krasner, who wrote:
In the future, better domestic governance in badly governed, failed, and occupied polities will require the transcendence of accepted rules, including the creation of shared sovereignty in specific areas. In some areas, decent governance may require some new form of trusteeship. . . . Shared sovereignty, arrangements under which individuals chosen by international organizations, powerful states, or ad hoc entities would share authority with nationals over some aspects of domestic sovereignty, would be a useful addition to the policy repertoire.
Trump’s idea of redeveloping Gaza should then be seen perhaps not so much in terms of traditional imperialism or ethnic cleansing but as part of a genealogy of shared sovereignty that includes concessions, mandate territories and charter cities— although it is not clear who the grantor of rights in this case would be. For Trump, the “demolition site” of Gaza is a no man’s land, a greenfield site. This idea is facilitated not simply by the legacy of colonial legislations and practices in Palestine/Israel, but also the overwhelming presence of private actors. Regardless of how we label the current conditions (as de jure occupation, or a de facto apartheid-like system), the facts on the ground are shaped not only by military force from the side of Israel, but also by a blossoming private security sector, security/surveillance technology serving urban warfare as much as political control, and enthusiastic civilian volunteers serving the settler movement in rural areas in a seemingly apolitical manner. Although the concept of the “Riviera of the Middle East” — based on what little is known so far — would not necessarily privilege Jews over Palestinians, one can certainly imagine settlers transforming into happy tenants, and settler militias transforming into a special zone security force there.
See more on the subject by one of the authors: Extraterritoriality. | Espacestemps.net
Magyar nyelvű változatban:
Trump amerikai elnök javaslata a Gázai övezet „birtokba vételére” látszólag egybecseng Gáza annektálásának gondolatával, amit a Netanjahu-kormány legszélsőségesebb elemei már korábban megfogalmaztak. Az elképzelésnek mégsem külpolitikai héják, szélsőséges izraeli telepesek vagy az USA-beli „keresztény cionista” jobboldali táborhoz tartozók lehettek az elsődleges ihletői, hanem a chartavárosok (charter cities) mozgalma.
Az állami szuverenitás, a nemzeti identitás és az adózás terhétől mentesített, a tulajdonostársak szabad társulásából létrejövő chartavárosok koncepciója libertárius elképzelés, amelyet Paul Romer Nobel-díjas közgazdász elevenített fel újra, az Effective Altruism libertárius mozgalom pedig felkarolta. Utóbbi támogatói közé tartozik Elon Musk is. A gyakorlatban még nem létezik egyetlen chartaváros sem. A legtöbb terv úszó tengeri platformokra építendő településként képzeli el őket, túl a létező államok joghatóságán.
A chartavárosok ötlete azonban nem előzmény nélküli: a legújabb megtestesülése az olyan területek sorának, amelyeket a magánbefektetések elősegítése érdekében részben vagy egészben kiemeltek a nemzeti jog hatálya alól. Közvetlen, viszonylag kevéssé vitatott elődje a kelet-ázsiai államok által kedvelt különleges gazdasági övezet. Távolabbi és radikálisabb rokona a koncesszió intézménye, mely a XIX. század végi szabadkereskedelmi imperializmus terméke volt. A koncessziók, például a kínai Sanghajban és Tiencsinben (utóbbi városban Ausztria-Magyarországnak is volt egy) nem gyarmatok voltak: nem tartoztak teljes mértékben külföldi szuverenitás alá. Bérelt területek voltak, amelyek szerződéssel kerültek idegen állam fennhatósága alá. Területenkívüliséget — extraterritorialitást, vagyis a nemzeti joghatóság alóli mentességet — élveztek; saját vámhatósággal és rendőrséggel rendelkeztek. A koncessziók Wilson amerikai elnök nemzeti önrendelkezést hirdető elvei ellenére túlélték az első világháborút követő időszakot is. A Szovjetunió például megörökölte a birodalmi Oroszországtól a Kínai Keleti Vasút felett gyakorolt extraterritoriális irányítást. A koncessziók végül az 1930-as évekbeli militarista terjeszkedésnek estek áldozatul, amely nem tudott mit kezdeni a nem egyértelmű szuverenitással.
A közelmúltban azonban újjászülettek a koncessziók Délkelet-Ázsia távoli vidékein, ahol kínai magáncégek — állami kötődés nélkül — nagy területeket vettek bérbe. Ezeken Trump ingatlanfejlesztési víziójához igen hasonló beruházások valósultak meg: tele vannak új szállodákkal és apartmanházakkal, a helyiek számára pedig sok munkahelyet teremtettek. Jelenleg két ilyen koncesszió működik Laosz északi részén, ahol mindez a szerencsejáték-gazdaság köré épült fel. Saját törvényeik, rendőrségük, vámhatóságuk és határátkelőik is vannak.
A történelmi Palesztina területét a felosztási terv ENSZ általi elfogadásáig (1947) és Izrael megalapításáig (1948) Nagy-Britannia a Népszövetségtől kapott mandátumterületként kormányozta. Palesztinát csak évtizedekkel később vették fel az ENSZ-be (2012-ben), nem-tag megfigyelőként, és csak szavazati jog nélkül foglalhatott helyet az ENSZ Közgyűlésében 2024-ben. Martin Indyk — az Egyesült Államok volt izraeli nagykövete és regionális különmegbízottja a Clinton- és az Obama-adminisztrációk alatt — ennek ellenére továbbra is egy új palesztinai ENSZ-protektorátus létrehozása mellett érvelt (melybe Izrael területe nem tartozott volna bele). A megosztott szuverenitás egy másik szószólója Stephen Krasner politológus volt, aki azt írta:
A jövőben a rosszul kormányzott, kudarcot vallott és megszállt politikai egységek jobb kormányzása érdekében az elfogadott szabályok meghaladására lesz szükség, beleértve a megosztott szuverenitás megteremtését bizonyos területeken. Itt a tisztességes kormányzás valamilyen új gyámsági formát igényelhet. . . . A megosztott szuverenitás, vagyis az olyan megállapodások, amelyek alapján nemzetközi szervezetek, nagyhatalmak és ad hoc entitások által választott egyének a belső szuverenitás bizonyos vonatkozásaiban megosztják a hatalmat a helyi lakossággal, hasznos eszközzel egészíthetnék a politika repertoárját.
Trump elképzelését Gáza újjáépítéséről ezek után nem annyira a hagyományos imperializmusra vagy etnikai tisztogatásra gondolva érdemes megítélni, hanem inkább a megosztott szuverenitásnak a koncessziókra, mandátumterületekre és chartavárosokra visszamenő eszmetörténete részeként (bár nem világos, hogy Gáza esetében kinek kivel kellene megosztani a szuverenitást). Trump számára Gáza csupán egy „bontási terület” — senki földje, zöldmezős beruházási helyszín. Ezt az elgondolást nemcsak a palesztinai/izraeli gyarmati jellegű jogszabályok és gyakorlatok öröksége táplálja, hanem a magánszereplők meghatározó jelenléte is. A címkézéstől függetlenül (tehát hogy de jure megszállásként, vagy de facto apartheid-szerű rendszerként jellemezzük-e a fennálló állapotokat) a terep realitását az izraeli oldal részéről nemcsak a katonai erő, hanem egy virágzó magánbiztonsági szektor, a politikai irányítást és a városi hadviselést egyaránt szolgáló technológiai alapú megfigyelőrendszer, valamint a telepesek szükségleteit kiszolgáló lelkes civil önkéntesek is alakítják. Bár a „közel-keleti Riviéra” beharangozott elképzelése a kevés ismert információból kiindulva nem feltétlenül részesítené előnyben a zsidó lakosokat, nem nehéz elképzelni, hogy bérlőként telepesek bukkannának fel – a telepesek milíciáiból pedig gyorsan kikerekedhet a különleges övezet biztonsági ereje is.