The missile gap / A rakétadeficit
Europe, we have a problem / Európa, van egy kis problémánk (P. Marton)
By Péter Marton (Associate Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
We have written of this problem before:
“(D)efenders (defending against combined ballistic missile, cruise missile and drone attacks) face a daunting task, especially in the long run, with the asymmetrical (greater) costs of defence vs. offense factored in. … A war … where denial of all enemy attacks is currently cost-prohibitive requires responding in kind. As long as technological change doesn’t overwrite this consideration, this is what follows from the imperative of mounting a sufficient deterrent. Tit-for-tat punishment of the other side and inflicting costs on it — even the credible prospect of this — is vital to dissuade an adversary from pursuing persistent blackmail and harassment with standoff weapons.”
Now there is an excellent summary out there by Fabian Hoffmann of the key issues as to the ballistic missile threat from Russia. Read it, for the sake of Europe’s security.
In a nutshell: Russia’s production of ballistic missiles exceeds the production of the very costly interceptors realistically available for Europe’s needs even as several of those interceptors would be typically needed to effectively engage per every single incoming missile, to reduce “leaks” from a salvo to at most a few missiles making it through. This is unsustainable, and known to be unsustainable in advance. Which means that bargaining power derives from this for the other side simply due to this fact being widely known among the relevant people. (You may be contemplating whether the U.S. would help deter Russia if it comes to an actual crisis, but while you’re contemplating how certain or uncertain that may be, note that your own sense of uncertainty on this count already constitutes bargaining power for Moscow.)
That is, unless we immediately begin seriously investing in building up capacity for our own long-range strikes, as Hoffmann argues. To be able to hurt the archer rather than just hunt the arrows.
Something that Hoffmann doesn’t touch upon in his article and makes prospects even worse is that the Russian missiles that would be increasingly likely to leak through would be hitting targets of value, and it is extremely difficult to predict how the Western public would react as a result of such painful strikes. Strikes that can kill civilians in apartment blocks (as this often happens in Ukraine); that could even target children’s hospitals as we have seen; that can also be aimed at military targets, including air defence sites (further deteriorating prospects of a defence-centric approach), and can impact industrial sites or critical infrastructure, too.
With sufficient will to fight, a society may have the resilience it takes to continue to fight back against an opponent launching such attacks with regularity. Even to strike back at such an opponent, practically in kind — read: with long-range strikes against the opponent’s military and industrial targets (not against civilian objects and infrastructure). Ukraine is the living and fighting example of this. Given the true nature of Russia’s demands towards Kyiv (“give up, and we will take whatever we want”), Ukrainians’ will would be difficult to overpower even in the absence of external assistance for the country’s missile defence. It is much harder to tell how Western European societies would react facing similar onslaught. The instinct to strike back would be there in many, I would assume — just as the knee-jerk self-disempowering readiness to “listen to what Moscow is saying” would be there in many, too.
A final remark: the term missile gap is somewhat unfortunate in that it harkens back to early Cold War days, when overestimates of the Soviet Union’s missile arsenal resulted partly from the lack of reconnaissance satellite imagery (available only from the early 1960s). Today’s missile gap is, unfortunately, real, and may be there accompanied by a gap in the will to resist.
Magyar nyelvű változatban:
Már korábban is írtunk a cikk tárgyát képező problémáról:
“A védők igen nehéz feladattal néznek szembe, különösen hosszú távon, ha figyelembe vesszük a védelem és a támadás aszimmetrikus (a védő oldalán nagyobb) költségeit (kombinált, azaz ballisztikus rakétákat, robotrepülőgépeket és drónokat egyszerre alkalmazó támadások esetén) … Egy ilyen háború — ahol az ellenséges támadások teljes körű elhárítása költségszinten hosszú távon kezelhetetlen — megköveteli a közel-szimmetrikus válaszlépéseket. Mindaddig, amíg a technológiai változások nem írják felül ezt a megfontolást, ez következik a kellő elrettentés felállításának imperatívuszából. A másik fél büntetése, valamint költségek ráterhelése — már csak ennek a lehetőségnek a hiteles kilátásba helyezése is — elengedhetetlen lehet ahhoz, hogy eltántorítsuk az ellenfelet a távolból bevethető rombolóeszközök általi folyamatos zsarolás és zaklatás stratégiájától.”
Az itt látható link mentén ezek után elérhető Fabian Hoffmann friss és kiváló szakértői összefoglalója a legfontosabb kérdésekről, ami a ballisztikus rakétákkal kapcsolatos orosz fenyegetést illeti. Tessék elolvasni, Európa biztonsága érdekében.
Dióhéjban: Oroszország ballisztikusrakéta-gyártása meghaladja az európai igények kielégítésére várhatóan rendelkezésre álló igen költséges elfogórakéták gyártását, úgy, hogy pedig ezekből az elfogórakétákból jellemzően többre is szükség van egy-egy bejövő rakéta semlegesítéséhez, ha biztosítani szeretnénk, hogy a „szivárgás”, vagyis az átjutó rakéták száma legfeljebb néhány darabra csökkenjen egy-egy nagyobb, túlterheléses támadás alkalmával. Ez így fenntarthatatlan, és méghozzá előre tudottan fenntarthatatlan. Ami azt jelenti, hogy ebből a másik fél számára már a tény puszta ismertségénél fogva is erősebb alkupozíció származik. (Lehet, hogy az olvasó itt elgondolkodik azon, az Egyesült Államok miért ne segítene elrettenteni Oroszországot egy tényleges válság kialakulásának esetén. Ám miközben azon elmélkedünk, hogy ez a segítség mennyire lehet bizonyos vagy bizonytalan, ha úgy adódna, észre kell vennünk, hogy a saját, ezzel kapcsolatos bizonytalanságérzetünk máris alkuerőt jelent Moszkva számára.)
Hacsak. Hacsak nem fektetünk kb. azonnal jelentősen abba, hogy komoly készleteket építsünk fel nagy hatótávolságú csapásmérő eszközökből, ahogyan Hoffmann is érvel. Hogy az íjász is kapjon tőlünk, ne csak a nyilai után kapkodjunk.
Van egy dolog, amire Hoffmann nem tér ki a cikkében, ami még baljósabbá teszi a helyzetet. Azok a rakéták, amelyek egyre nagyobb valószínűséggel szivárognának át egy megfelelően felépített, rétegzett védelmen is, értékes célpontokat találhatnak el. Márpedig rendkívül nehéz megjósolni, hogy a nyugati közvélemény miként reagálna ezekere a várhatóan fájdalmas csapásokra. Az ilyen csapások lakóházakat rombolhatnak le és civileket ölhetnek meg (ahogy ezt gyakran látjuk Ukrajnában); akár egy gyermekkórházat is célba vehetnek, mint ahogyan ezt is láttuk; katonai célpontok ellen is irányulhatnak, beleértve a légvédelmi létesítményeket (tovább rontva a védekezés-centrikus megközelítés kilátásait); és ipari létesítményeket vagy kritikus infrastruktúrát is érinthetnek.
Kellő küzdeni akarás esetén egy társadalomnak meglehet a szükséges mértékű ellenállóképessége ahhoz, hogy tartósan szembeszálljon az olyan ellenféllel, amely rendszeresen indít ilyen támadásokat. Az ilyen társadalom akár közel-szimmetrikus eszközökkel is kész lehet felvenni a kesztyűt a másik ellenében — értsd: katonai és ipari célpontok elleni nagy távolságról indított csapások révén (de nem polgári objektumokat és infrastruktúrát célozva). Ukrajna ennek élő, harcoló példája. Tekintve Oroszország Kijivvel szembeni követeléseinek valódi természetét (“adjátok fel, mi pedig elveszünk mindent, amit akarunk”), ez az akarat még akkor is csak nehezen lenne legyűrhető, ha az ország rakétavédelméhez hiányozna a külső támogatás. Sokkal kérdésesebb azonban, hogy a nyugat-európai társadalmak mennyire tartanának ki hasonló össztűz alá kerülvén. A visszavágás ösztöne sokakban meglenne, gondolnám én, de alighanem az ön-lefegyverző készség is ott lenne közben sokakban, akik szerint fontos lenne „odafigyelni Moszkva szavára” — és ezt el is mondanák hangosan, kéretlenül is.
Egy végső megjegyzés: a rakétadeficit (missile gap) kifejezés kissé szerencsétlenül írja le az itt tárgyalt probléma forrását, mivel a korai hidegháborús időkre utal vissza, amikor a Szovjetunió rakétaarzenáljának túlbecsülése részben a műholdas felderítés hiányából eredt (utóbbi csak az 1960-as évek elejétől állt rendelkezésre). A mai rakétadeficit sajnos valós, és az alapvető ellenálló-készség deficitjével társultan lehet jelen.