Ukraine, Lessons Learned #2: The deep urban battle / Tanulságok Ukrajnából: A mélységben vívott városi ütközet

Long-range war in built-up terrain / Felépített környezetben, nagy távolságból vívott háború (P. Marton)

By Péter Marton (Associate Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)

< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >

Volnovakha. Large areas of Mariupol. Bakhmut. Vovchansk… A non-exhaustive list only. Places that are mostly just spaces now. Towns reduced to rubble under the onslaught of 11-time-zone-wide nuclear-deterrent-backed Russian so-called security concerns. One is reminded of these settlements after Kyiv recently came under another saturation attack involving a mix of missiles and drones in vast numbers to overburden the city’s air defenses. Those defenses worked to the best effect possible — only this was not good enough to fully prevent casualties and damage. From the beginning of the full-scale invasion up to the end of 2024, over 30,000 built-up structures have been damaged in the relatively better-defended Kyiv region alone (from having windows broken to complete destruction, all instances included).

With regard to the above, this post addresses a key aspect of the devastating impact of Russia’s war of aggression against Ukraine: the extensive destruction of urban areas, and more specifically the fact that this affects not only areas close to the “zero line.”

Even in the absence of aerial raids by piloted aircraft, the relatively abundant availability of long-range weapons, such as ballistic missiles and cruise missiles (mostly on Russia’s side), along with cruise-missile-like aerial drones (on both sides), makes attacks on targets in urban areas so common that this becomes an aspect of deep battle. Deep, as in very deep, beyond tactical and operational depth — at the strategic level of depth. In the case of the Russo-Ukrainian war, regular long-range strikes take place both ways by now, and a kind of deep urban battle as such is one of its consequences.

For illustration: a recently published study found — having mapped the destruction of buildings in Ukrainian settlements between March 2022 and October 2023 based on interferometric SAR (Synthetic Aperture Radar) imagery coherence change — that while most of the destruction (67%) happened within or very near the zone of engagement between the opposing forces, a full one-third of it took place outside that area. Note that the study period covers mostly the time before long-range strikes became such a pronounced aspect of the war.

Taking a step back from Ukraine, a two-pronged response is necessary to these developments. From the side of humanitarian law on the one hand, and in terms of actual military tactics and strategy on the other. Unfortunately, these distinct approaches carry contradictions, too.

At the risk of triggering a response from my colleague, outstanding expert of humanitarian law Tamás Hoffmann, the key aspects to consider from the perspective of humanitarian law are necessity, distinction, and proportionality. As to (military) necessity, in the military-on-military war, one has to discuss it detached from the fact that Russia chose to start an unnecessary war of aggression against Ukraine.

If we put the latter issue aside, the military necessity of deep urban strikes is still questionable — these strikes don’t necessarily contribute to winning a war. In fact, they may even be counterproductive in that they may strengthen the adversary’s will to fight. Military targets in faraway urban areas are, additionally, not the immediate targets to deal with in order to make progress in one’s campaign on land. Still, with this narrower interpretation of necessity, it becomes possible to contemplate the implications of the need for distinction (between legitimate military targets and anything else) and proportionality (in accepting the possibility of unintended harm to civilians only in proportion to the military value of a legitimate target of necessity).

In this regard, we can point out as a basic consideration that making sound distinctions in identifying legitimate targets as well as the sound consideration of what harm to civilians is likely to arise from an attack on such a target becomes much more difficult when attacking deep in enemy territory. For example, with no real-time visual observation of the targets concerned, or with effectively obstructed observation thereof. This is a problem well known from the history of strategic bombing, for example from World War 2. That this consideration has not received much attention from the broader public in recent decades is partly because of the dominant perception of the Western way of war of late, which gave rise to the assumption that Western air forces can always penetrate deep to bomb well-reconnoitered enemy targets anywhere with high precision, systematically bringing down enemy forces’ ability to resist and opening access to all areas for Western land forces if needed. The assumption also entails that enemy forces would not be doing the same thing to us in the meantime. The result: the broader public does not ponder military necessity much, since militarily anything and everything seems possible. Even some past empirical evidence seems to speak in favour of depth not being a significant issue in this regard. However, that is no longer reliably so, especially if or when one has to fight against peer or near-peer militaries without low-radar-cross-section, stealthy aircraft at one’s disposal.

Even the West now faces the possibility of war featuring a wide array of missiles and drones in long-range strikes against targets in its territory, in saturation attacks. The latter are difficult to defend against. In Ukraine, they mostly come at night. Mostly. But not always. They may come mostly from the direction of territory held by enemy forces. But not always, as this map of the April 24 Russian strikes shows. Drones and cruise missiles can fly a more complicated, deceiving path. And not all will aim to hit — some will be deployed just to divide the defenders’ attention. Under such circumstances, the defenders face a daunting task, especially in the long run, with the asymmetrical (greater) costs of defence vs. offense factored in.

Thus, regardless of the humanitarian-law predicament outlined above, a war of this kind — where denial of all enemy attacks is currently cost-prohibitive — requires responding in kind. As long as technological change doesn’t overwrite this consideration, this is what follows from the imperative of mounting a sufficient deterrent. Tit-for-tat punishment of the other side and inflicting costs on it — even the credible prospect of this — is vital to dissuade an adversary from pursuing persistent blackmail and harassment with standoff weapons. One can (easily) do better than Russia in avoiding the deliberate targeting of civilians, but it is no question that one has to be able to strike back deep en masse — including in areas where attacking otherwise legitimate targets inevitably endangers civilians and damages civilian infrastructure. Such is the cruel logic of deep urban battle.

---

Magyar nyelvű változatban:

Volnovaha. Mariupol jelentős része. Bahmut. Vovcsanszk... Nem a teljes lista. Valahavolt helyek, melyek mostanra leginkább csak üres, elnéptelenedett terek. Városok, melyek rommá lettek a tizenegy időzónára kiterjedő, nukleáris elrettentő erővel támogatott orosz úgynevezett biztonsági aggályok rohama alatt. Érdemes lehet felidéznünk legalább néhány ilyen város nevét azok után, hogy Kijivet a napokban újabb szaturációs (a légvédelmet túlterhelő) támadás érte nagy számban bevetett rakéták és drónok által. A légvédelem tette a dolgát — de ez sem lehetett elég ahhoz, hogy minden veszteség és kár elkerülhető legyen. A teljes körű invázió kezdetétől 2024 végéig csak a relatíve jól védett Kijiv térségében több mint 30 ezer felépített struktúra sérült meg (a betört ablakoktól a teljes megsemmisülésig minden esetet ideszámítva).

A fentiekre tekintettel ez a bejegyzés az Ukrajna elleni orosz agressziós háború pusztító hatásának egyik kulcsfontosságú aspektusát tárgyalja: a városi területek nagymértékű pusztulását, illetve még pontosabban azt az alapvető tényt, hogy ez a jelenség nem csak a mindenkori „zéró vonal” (azaz a harcérintkezési övezet) közelében lévő területeket sújtja.

A nagy hatótávolságú fegyverek, mint például (különösen orosz oldalon) a ballisztikus rakéták és a robotrepülőgépek, valamint (mindkét oldalon) az utóbbiakra lényegileg erősen emlékeztető légi drónok viszonylag bőséges rendelkezésre állása még a hagyományos légi erők által végrehajtott bombázások hiányában is olyannyira általánossá teszi a városi területeken lévő célpontok elleni támadásokat, hogy ez a mélységben vívott harc egyik jelentős aspektusává válik. Mélységi, méghozzá a harcászati és a műveleti mélységen túli hadakozásról van szó — hadászati mélységben. Az orosz-ukrán háború esetében a nagy távolságra lévő célpontok elleni csapások mára rendszeresen, mindkét irányban folymatosan zajlanak, és egyfajta mélységi városi háború kialakulása említhető ennek egyik következményeként.

Illusztrációként: egy nemrégiben közzétett tanulmány interferometrikus SAR (szintetikus apertúrájú radar) képanyag változásának nyomon követésével teljes körűen feltérképezte az ukrajnai településeken található épületállomány pusztulását a 2022 márciusa és 2023 októbere közötti időszakban. Eredményei azt mutatják, hogy bár a pusztítás nagyobb része (67%) a szemben álló erők közötti harcérintkezési zónában, vagy annak közvetlen közelében történt, a pusztítás egyharmada ezen az övezeten kívül ment végbe. Megjegyzendő, hogy az említett tanulmány által vizsgált időszak nagyrészt olyan periódust fed le, amikor a nagy távolságra lévő célpontok elleni csapások még kevésbé markáns aspektusát képezték a háborúnak.

Ha egyet hátralépünk az ukrajnai tapasztalatok tárgyalásától, látható, hogy a leírt fejlemények kétirányú választ kívánnak. Egyfelől a humanitárius jog oldaláról, másfelől a katonai válaszadás szempontjából. Sajnos ezek a különböző megközelítések ellentmondásokat is hordoznak magukban.

Megkockáztatva, hogy kollégám, a humanitárius jog kiváló szakértője, Hoffmann Tamás esetleg válaszolni kíván majd minderre: a humanitárius jog szempontjából a legfontosabb szempontok a szükségszerűség, a megkülönböztetés és az arányosság. Ami a katonai szükségszerűséget illeti, a “hadseregek hadseregek ellen” háborúideál logikáját szem előtt tartva nem magától értetődő, de indokolható a szükségszerűség megvitatása attól az alapvető ténytől elvonatkoztatva, hogy Oroszország döntött úgy, hogy Ukrajna ellen egy szükségtelen aggressziós háború indít.

Ha ezt félretesszük, a mélységi, városi területeken található célpontok elleni csapások katonai szükségszerűsége még úgy is megkérdőjelezhető. Ezek a csapások nem feltétlenül járulnak hozzá egy háború megnyeréséhez, sőt, akár kontraproduktívak is lehetnek azáltal, ha erősítik az ellenfél harci kedvét. A távoli városi területeken található katonai célpontok emellett nem azok a közvetlen jelentőségű célpontok, amelyekkel foglalkozni kell ahhoz, hogy előrehaladást érjen el egy fél a maga szárazföldi hadjáratában. A szükségszerűség szűkebb értelmezésével ezzel együtt lehetővé válik a mérlegelés az elvárható megkülönböztetés (a legitim katonai célok és minden más objektum közötti különbségtétel) és az arányosság (a civileknek okozott nem szándékos károk lehetőségének csak a célba vett objektumok katonai értékével arányos megengedése) tekintetében.

Ennek nyomán rámutathatunk arra az alapvető szempontra, hogy a legitim célpontok azonosítása során a helyes megkülönböztetés, valamint annak alapos mérlegelése, hogy egy ilyen célpont elleni támadás milyen mértékben veszélyeztethet civileket, mindenképpen sokkal nehezebbé válik, amikor mélyen az ellenséges vonalak mögött támadunk. Például az érintett célpontok valós idejű vizuális megfigyelése nélkül, vagy hatékonyan akadályozott megfigyelés mellett. Ez a probléma jól ismert a stratégiai bombázások történelméből, többek között a második világháborúból. Az, hogy az elmúlt évtizedekben nem kapott akkora figyelmet a szélesebb közvélemény részéről, részben a nyugati hadviselésről az utóbbi időben uralkodóvá vált felfogás miatt van. Ez ugyanis azt a feltételezést kelti sokakban, hogy a nyugati légierők mindig képesek mélyen behatolni, hogy precíziós légi csapásokat mérjenek jól felderített ellenséges célpontokra bárhol, szisztematikusan rombolva az ellenséges erők ellenállási képességét, és szükség esetén bármely területhez hozzáférést nyitva a saját szárazföldi erőink számára. A feltételezés azt is magában foglalja, hogy az ellenséges erők eközben nem tudják ugyanezt megtenni velünk szemben. Az eredmény: a szélesebb közvélemény nem gondolkodik túl sokat a kiterjedt mélységi csapásmérés katonai szükségszerűségéről, mivel katonailag minden lehetségesnek tűnik. A közeli múltból tényleges empirikus tapasztalatok is felhozhatók annak alátámasztására, hogy a mélység nem szignifikáns tényező. A feltételezett fölény azonban mára nem adott feltételek nélkül a világ komolyabb haderőinek ellenében — különösen akkor, ha például alacsony radarkeresztmetszetű, „lopakodó” repülőgépek nélkül kellhet harcolnunk.

Mára a Nyugat is kénytelen hát olyan háborúk lehetőségével szembenézni, amelyekben rakéták és drónok széles skáláját vetik be ellene a területén nagy távolságra fellelhető célpontok elleni csapásmérésre, méghozzá kimerítő jellegű támadásokban. Utóbbiak ellen nehéz védekezni. Ukrajna esetében többnyire éjszaka kerül rájuk sor. Többnyire. De nem mindig. Többnyire az ellenséges erők által tartott területek irányából érkeznek a támadó csapásmérő eszközei. De nem mindig, ahogy ezt az április 24-i orosz csapásokról készült térkép mutatja. A drónok és a robotrepülőgépek ugyanis bonyolultabb, megtévesztő útvonalat is követhetnek a célig. És nem mindegyiknek célja találatot bevinni — némelyik csak azért kerül bevetésre, hogy elterelje a védők figyelmét. Ilyen körülmények között a védők igen nehéz feladattal néznek szembe, különösen hosszú távon, ha figyelembe vesszük a védelem és a támadás aszimmetrikus (a védő oldalán nagyobb) költségeit.

Dacára a fentebb vázolt humanitárius jogi megfontolásoknak, egy ilyen háború — ahol az ellenséges támadások teljes körű elhárítása költségszinten hosszú távon kezelhetetlen — megköveteli a közel-szimmetrikus válaszlépéseket. Mindaddig, amíg a technológiai változások nem írják felül ezt a megfontolást, ez következik a kellő elrettentés felállításának imperatívuszából. A másik fél büntetése, valamint költségek ráterhelése — már csak ennek a lehetőségnek a hiteles kilátásba helyezése is — elengedhetetlen lehet ahhoz, hogy eltántorítsuk az ellenfelet a távolból bevethető rombolóeszközök általi folyamatos zsarolás és zaklatás stratégiájától. A civilek szándékos célba vételének elkerülésében könnyű lehet jobban teljesíteni, mint Oroszország, ám az nem kérdés, hogy mélységben vissza kellhet tudni vágni, tömegesen bevetett eszközökkel — olyan területeken is, ahol az egyébként legitim célpontok támadása elkerülhetetlenül veszélyeztethet civileket, és polgári infrastruktúrát is károsíthat. Ez a mélységben vívott városi harc kegyetlen logikája.

Also on Geo-Polemic: