Lebanon's multi-level security dilemma / Libanon többszintű biztonsági dilemmája
Facing interlinked challenges / Összefüggő kihívások előtt (E. Dahrouge)
By Elias Dahrouge (Ph.D., International Relations and Political Science Doctoral School, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
On June 5, as Lebanese families were preparing for the Eid al-Adha long weekend, Israel delivered a grim “gift” that dragged the country back to the trauma of the last fall’s war. While Israel has never fully ceased its attacks on Lebanon — averaging nearly one strike per day since the ceasefire — its actions up to that point remained relatively contained and focused on the South.
The Israeli Defence Forces’ Arabic-language spokesperson reemerged as the night’s sinister star on June 5, announcing imminent airstrikes targeting buildings in South Beirut, allegedly hosting Hezbollah’s drone-manufacturing facilities. Panic spread instantly, pushing thousands to flee the densely populated southern suburbs of Beirut.
For context: following the U.S.-brokered ceasefire of November 2024, Israel reiterated that it will not allow Hezbollah to rebuild its military infrastructure. We have previously analysed here the ambiguous nature of the ceasefire that continues to hold relevance. The agreement operates according to a mechanism whereby the IDF has to share its concerns about potential Hezbollah activities or facilities with a US-led military technical committee. In turn, the committee alerts the Lebanese Armed Forces (LAF), which must intervene. Meanwhile, the LAF is also expected to disarm Hezbollah and deploy in the South. This process has shown some ambivalent success, and several Israeli officials recognized that the LAF was performing better than expected.
The escalation came following reports suggesting that intense talks were underway between Beirut, Paris and Washington to avoid the strikes of June 5 by sending LAF troops to inspect the prospective targets. But these efforts were ultimately dismissed by Israel as it chose to proceed with its military action.
What remains crystal clear is that Israel by this move wanted to increase the pressure on Hezbollah, on the group’s constituency, and, more broadly, also on the Lebanese government to live up to its own ministerial declaration concerning the state’s monopoly as an armed actor in the country.
Internationally, the strike also serves Netanyahu’s agenda. In his escape forward from his pressing domestic political situation, the Israeli PM might have been interested in sabotaging the highly volatile U.S.–Iranian talks, laying the grounds for strikes against Iran by relegating to the sidelines Hezbollah — doing so amid rising, albeit timid, western criticism of the ongoing carnage and war crimes in Gaza and the West Bank.
Lebanon seems to be trapped in a delicate and dangerous security dilemma: hanging in a limbo between an incomplete peace and a war of low intensity, instead of a durable ceasefire based on which the country could start building some stability. On the one hand, there is Hezbollah’s unwillingness to recognize its military setbacks, while continuing to promote a triumphalist narrative to its constituency in its usual “langue de bois” rhetoric. On the other hand, the Lebanese state is unable to present a viable and peaceful alternative, to guarantee the country’s defence and sovereignty, liberate remaining occupied Lebanese territories, and secure the return of detained Lebanese citizens — the most recent captive being a fisherman abducted by the IDF. The reliance on “incentivizing” Israel through “diplomatic means” remains an oxymoron: Lebanon lacks the leverage to achieve such goals diplomatically.
For meaningful change, Hezbollah’s constituency must first be confronted with the reality of military defeat, to give space for alternatives to the armed-resistance narrative. Simultaneously, the state must develop a credible national defence concept that guarantees sovereignty and gains public trust. Without this, Lebanon risks not only staying in the limbo described above but renewed internal tensions as well.
Magyar nyelvű változatban:
Június 5-én, amikor a libanoni családok az Eid al-Adha hosszú hétvégéjére készültek éppen, Izrael zord „ajándékot” tartogatott számukra, visszarántva az országot a tavaly őszi háború traumájának állapotába. Bár Izrael soha nem hagyott fel teljesen a Libanon elleni támadásokkal — a tűzszünet óta átlagosan naponta közel egy csapást hajtottak végre —, akciói viszonylag visszafogottak maradtak, és a déli országrészben összpontosultak.
Az említett estén az Izraeli Védelmi Erők arab nyelvű szóvivője ismét az éjszaka baljós sztárjaként tűnt fel a képernyőkön. Bejelentette, hogy hamarosan légicsapások érnek majd dél-bejrúti épületeket, amelyek állítólag a Hezbollah dróngyártó létesítményeinek adtak otthont. Azonnal pánik tört ki, ami ezreket késztetett arra, hogy elmeneküljenek Bejrút sűrűn lakott déli külvárosaiból.
A kontextus kedvéért: az Egyesült Államok közvetítésével született 2024. novemberi tűzszünetet követően Izrael megismételte, hogy nem fogja megengedni a Hezbollahnak, hogy az újjáépítse a katonai infrastruktúráját. Korábban elemeztük már itt a tűzszünet kétértelműségét, ami továbbra is aktuális. A megállapodás ugyanis arra a mechanizmusra épül, miszerint az IDF-nek meg kell osztania a Hezbollah esetleges tevékenységével vagy létesítményeivel kapcsolatos aggályait egy amerikai vezetésű katonai-technikai bizottsággal. A bizottság ennek nyomán riasztja a Libanoni Fegyveres Erőket, akiknek pedig be kell avatkozniuk. Ezzel párhuzamosan utóbbiaknak le is kellene fegyverezniük a Hezbollahot, és be kellene vonulniuk a dél-libanoni területekre. Ez a mechanizmus hozott már valamiféle eredményeket, és egyes izraeli tisztviselők el is ismerték, hogy a libanoni erők a vártnál jobban teljesítenek.
Az eszkalációra azt követően került sor, hogy egyes tudósítások szerint intenzív tárgyalások folytak Bejrút, Párizs és Washington között a csapások elkerülése érdekében, és hogy a Libanoni Fegyveres Erők ellenőrizzék a célba vett létesítményeket. Ezeket az erőfeszítéseket azonban Izrael végül elutasította, és a katonai akció folytatása mellett döntött.
Ami egészen bizonyos, az az, hogy Izrael a lépésével növelni akarta a Hezbollahra, annak társadalmi bázisára, és ezen túlmenően a libanoni kormányra nehezedő nyomást — például hogy utóbbi tegyen eleget a saját, az állam fegyverkezési monopóliumáról szóló miniszteri nyilatkozatának.
Nemzetközi szinten a csapás Netanjahu napirendjét is jól szolgálhatta. Belpolitikai helyzetére tekintettel egyfajta előre menekülésként az izraeli miniszterelnöknek az lehetett az érdeke, hogy szabotálja az igencsak ingatag amerikai-iráni tárgyalásokat, Irán elleni csapásokat készítve elő a Hezbollah partvonalra kényszerítésével. Mindez a Gázában és Ciszjordániában folyó vérontás és háborús bűncselekmények miatt egyre erősödő — bár félénk — nyugati kritikák közepette is praktikus lehet számára.
Libanon kényes és veszélyes biztonsági dilemmával néz szembe: a tartós tűzszünet helyett, amelynek alapjain az ország elkezdhetné felépíteni stabilitását, a befejezetlen béke és az alacsony intenzitású háború között vergődik. Egyfelől ott van a Hezbollah, mely nem hajlandó elismerni katonai kudarcát, és továbbra is diadalmas narratívát hirdet a támogatóinak, a megszokott dölyfös, “langue de bois” retorikával. Másfelől ott van maga a libanoni állam, mely képtelen életképes és békés alternatívát felkínálni, garantálva az ország védelmét és szuverenitását, felszabadítva a még megszállva tartott libanoni területeket, vagy biztosítva a fogva tartott libanoni állampolgárok visszatérését — a legutóbbi fogságba esett személy egy halász, akit az Izraeli Fegyveres Erők hurcoltak el. Az Izrael „diplomáciai ösztönzésére” való hagyatkozás továbbra is oximoron: Libanon nem rendelkezik olyan befolyással Izrael irányában, hogy diplomáciai eszközökkel elérhesse a céljait.
Az érdemi változáshoz a Hezbollah támogatóit először is szükséges lenne a katonai vereség valóságával szembesíteni, hogy ez teret adhasson a fegyveres ellenállásról szóló narratíva alternatíváinak. Ezzel párhuzamosan az államnak ki kell dolgoznia egy hiteles védelmi koncepciót, amely garantálhatja a szuverenitást, és elnyeri a közbizalmat. Ennek hiányában Libanon nemcsak a fent leírt bizonytalanság fennmaradását kockáztatja, hanem a belső feszültségek kiújulását is.