The Lebanon-Israel ceasefire / A libanoni-izraeli tűzszüneti megállapodás
The paradox of a constantly violated agreement / Egy folyamatosan megsértett megállapodás paradoxona (E. Dahrouge)
By Elias Dahrouge (Ph.D., International Relations and Political Science Doctoral School, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
We are about halfway through the 60-day ceasefire agreement of November 27 brokered by the U.S., which supposedly halted 415 days of hostilities between Hezbollah and Israel. The agreement has seen at least 248 violations by the Israeli military so far, including destructive air strikes (see this case for instance), resulting in at least 30 deaths. This raises the question of how a ceasefire can survive under such conditions?
Firstly, the ceasefire agreement reiterates the clauses of the United Nations Security Council Resolution 1701, which put an end to the 2006 war between the two parties. It does so proposing an implementation plan. The latter includes provisions for the “disarmament of all armed groups in Lebanon.” It also grants both parties the right to self-defense. Under the supervision of a US-led military technical committee, it tasks the Lebanese Armed Forces (LAF) to deploy in the South and inspect, dismantle and confiscate unauthorized sites, infrastructure, and weapons, to prevent the presence of unauthorized armed groups (essentially, Hezbollah).
Hezbollah is apparently considering the agreement as a mere formality. As in 2006, the group may be considering continuing “business as usual,” with some restrictions, seeking to rebuild its military capabilities. Recent developments validate this assumption. The latest declarations of the party’s new Secretary General Naim Qassem hint that the party’s interpretation of disarmament is that it is only valid for the South and not for all of the country. There are also rumors following an unfriendly meeting between the LAF commander General Joseph Aoun and senior Hezbollah officer Wafiq Safa that the latter proposed a deal in which the LAF would dismantle only a few weapons warehouses and call it a day.
Contrary to this, Israel interprets the ceasefire as recognition of its strengthened position following the weakening of Hezbollah’s military capabilities. Central to this perception is a non-disclosed annex to the agreement, called by some the “Iranian clause,” underscoring close collaboration between the U.S. and Israel concerning Iran. It reportedly allows Israel the freedom to respond militarily to what it considers as threats, if the LAF fails to act, while having to “notify the United States as soon as possible.” The agreement grants the U.S. a prominent oversight and coordination role over LAF actions. This pushed many Lebanese (see here, or here) to see this role as a renewed mandate over the country.
In light of this, Hezbollah’s declaration of victory may be seen as merely a coping mechanism and a way to address the fears of its constituency. To avoid total annihilation, arguably any deal would have been favorable for the group. Having said that, it is clear that there is in fact a strategically significant gap in the ceasefire’s interpretation between the parties.
The ambiguity could actually be more favorable for Israel, for which a Syria-like scenario — where it can address threats freely, with Hezbollah’s deterrent force no longer in place — may be better than a real ceasefire. Meanwhile, the outcome seemingly strengthens Lebanon’s state sovereignty through its army, in turn increasing the risk of confrontation between the LAF and Hezbollah.
Magyar nyelvű változatban:
Körülbelül a felénél járunk az Egyesült Államok közvetítésével született november 27-i tűzszüneti megállapodással beállt 60 napos fegyvernyugvási időszaknak, amely névlegesen véget vetett a Hezbollah és Izrael közötti 415 napos ellenségeskedésnek. A megállapodást azóta legalább 248 alkalommal sértette meg az izraeli haderő, többek között pusztító légicsapásokkal is (lásd például ezt az esetet). Ezek az incidensek legalább 30 halálos áldozatot követeltek. Felvetődhet a kérdés, hogyan maradhat fenn a tűzszünet ilyen körülmények között?
Először is, a tűzszüneti megállapodás megerősíti az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1701. számú határozatának rendelkezéseit, amelyek véget vetettek a 2006-os háborúnak a két fél között; emellett végrehajtási tervet is tartalmaz. Ez utóbbi szól „a libanoni fegyveres csoportok leszereléséről” is, amellett pedig mindkét félnek jogot biztosít az önvédelemre. Az Egyesült Államok vezette katonai-technikai bizottság felügyelete alatt felhívja a Libanoni Fegyveres Erőket (angol rövidítéssel LAF, Lebanese Armed Forces), hogy az ország déli területeire is terjesszék ki a tevékenységüket, és ott vigyék végbe az illetéktelen (katonai célú) infrastruktúrák és fegyverek felderítését, birtokba vételét és leszerelését, hogy megakadályozzák az illetéktelen fegyveres csoportok jelenlétét a térségben (lényegében a Hezbollah jelenlétére utalva itt).
A Hezbollah láthatóan puszta formalitásnak tekinti a megállapodást. Akárcsak 2006-ban, a csoport most is azt tervezi, hogy a szokásos módon folytatja majd, legfeljebb bizonyos korlátozásokkal, azaz hogy újjáépíti katonai képességeit. A legújabb fejlemények ezt a feltételezést igazolják. A párt új főtitkárának, Naim Kasszemnek a legutóbbi nyilatkozatai arra utalnak, hogy a párt úgy értelmezi a leszerelést, hogy az csak a déli országrészre vonatkozik, nem az egész országra. Az LAF parancsnoka, Joseph Aoun tábornok és Wafiq Safa magas rangú Hezbollah tiszt között lezajlott barátságtalan találkozót követően pedig olyan pletykák terjednek, miszerint az utóbbi egy olyan megállapodást javasolt, amelynek alapján az LAF csak néhány fegyverraktárat vonna az ellenőrzése alá, és azzal berekesztené a fellépését.
Ezzel szemben Izrael a tűzszünetet a Hezbollah katonai képességeinek gyengülését követően megerősödött pozíciójának elismeréseként értelmezi. Ennek a felfogásnak központi eleme a megállapodáshoz fűzött, nyilvánosságra nem hozott melléklet, amelyre egyesek az „iráni záradékként” utalnak. Ez aláhúzza az Egyesült Államok és Izrael közötti szoros együttműködést Iránnal kapcsolatban. A tudósítások szerint lehetővé teszi Izrael számára, hogy katonailag válaszoljon az általa fenyegetésnek minősített eseményekre, amennyiben az LAF nem cselekszik, azzal a megkötéssel, hogy erről „a lehető leghamarabb értesíti az Egyesült Államokat”. A megállapodás kiemelt felügyeleti és koordinációs szerepet biztosít az Egyesült Államoknak az LAF tevékenységét illetően. Ez sok libanoni szemében (lásd itt és itt) új mandátumnak tűnik az ország felett.
Ennek fényében a Hezbollah győzelmi nyilatkozata csupán afféle megküzdési mechanizmusnak mondható, amivel támogatói táborának félelmeit igyekszik eloszlatni. A teljes megsemmisülés elkerülése érdekében szinte bármilyen megállapodás kedvező lett volna már a szervezet számára. Mindezek ellenére ténylegesen is stratégiailag jelentős szakadék tátong a tűzszünet értelmezésében a felek között.
A kétértelműség valójában kedvezőbb lehet Izrael számára. Egy szíriai jellegű forgatókönyv — melyben szabadon, jelentős viszontfenyegetettség nélkül lehet képes fellépni az érdekeiért Libanonban is — jobb lehet számára a valódi tűzszünetnél. Közben a megállapodás látszólag megerősíti Libanon állami szuverenitását a hadseregének szánt szerepen keresztül, ez viszont növeli az LAF és a Hezbollah közötti konfrontáció kockázatát.