Hungary's rogue foreign policy / Magyarország latorkodó külpolitikája
Is this policy rational? / Racionális-e ez a politika? (P. Nyíri)
By Pál Nyíri (Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
On June 5, Hungary’s Minister of Foreign Affairs and Trade Péter Szíjjártó visited El Salvador. „We fight together in the revolution of common sense against the liberal mainstream and woke ideology,” he declared.
There is much speculation among pundits about what really drives Hungary’s foreign policy, fed by a flurry of activity that is often hard to parse. Why is the minister currently planning his fourteenth trip to Russia since the invasion of Ukraine? Why is the government depicting Ukraine as the number one foreign threat to the country? Why has Iran’s hardline former president Mahmoud Ahmadinejad been invited to Budapest twice in just over a year, with the second visit coming just two months after the one by Israeli Prime Minister Benjamin Netanyahu, whom Hungary as a state party to the International Criminal Court should have arrested at the time? Why does Budapest host the summit of the Turkic Council? Why does it plan to send soldiers to Chad?
There are many answers. The shared fight against liberal internationalism and liberal democracy — misleadingly glossed as ideological orientation — is one of them. The Orbán government, with billions poured into nativist think-tanks like the Danube Institute or Matthias Corvinus College (MCC), is attempting to build Budapest into a global alt-right hub, where moderately influential journalists from the American „national conservative” scene, like Rod Dreher, an MCC fellow, rub shoulders with hawkish Chinese political scientists like Yan Xuetong, a regular visitor. Although Moscow has similarly been promoting itself as a global anti-woke sanctuary, Budapest appears a more attractive place at the moment. In addition to such global ambitions, the government might be hoping that the network it is building will provide it better access to Trump’s or Xi’s ears, and that this may bring more investment or favours in the future. Perhaps, too, it hopes to serve as a go-between for secret diplomacy between adversaries such as Iran and Israel, as some speculations would have it.
Another common explanation is economic pragmatism. The official line is that Hungary’s economic growth and energy security require adjusting to a multipolar world in which the West’s role is declining — hence the friendship with Azerbaijan as a putative gas supplier or China as an investor. Orbán may also be engaging in geopolitical hedging to ensure a continued flow of finance to feed the patronage network that constitutes the backbone of his regime.
Common to these explanations is that they posit a rational motive behind Hungary’s foreign policy. Orbán makes risky bets, such views concede, but those bets also often pay off. Besides, the hyperactivity of Hungarian diplomacy under Szíjjártó is a good thing: it is time to take seriously the world beyond the North Atlantic.
Yet no rational explanation can account for the delight Szíjjártó seems to take in rubbing shoulders with some of the world’s most ruthless leaders like Equatorial Guinea’s Teodoro Obiang Nguema, Cambodia’s Hun Sen or, now, El Salvador’s Nayib Bukele, the self-styled „coolest dictator in the world” who has recently been in the news for locking up Latin Americans deported from the U.S. in his 40,000-inmate mega-prison that holds alleged gang members without a judicial process. That such visits serve agricultural or scientific cooperation, as Szíjjártó asserts, beggars belief.
Strongmen feel comfortable with each other. So do, probably, their aides. But it is one thing to want to be seen in the company of Trump, Xi, or Putin, and quite another to frequent unsavoury leaders whose terror is confined to their small countries and whom their neighbours keep at arm’s length. Hungary appears to be courting such leaders simply to annoy the „liberal mainstream”, not caring about long-term reputational costs in the rest of the world. This is trolling — or, to use a more old-fashioned term: it's rogue behaviour.
Magyar nyelvű változatban:
Június 5-én Salvadorba látogatott Szíjjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter. „Egyszerre vívjuk a józan ész forradalmát a liberális mainstreammel és a woke ideológiával szemben” — jelentette ki ottjártakor.
Sok a találgatás arról, valójában mi mozgatja Magyarország külpolitikáját. Miért tervezi a miniszter immár a tizennegyedik oroszországi látogatását Ukrajna lerohanása óta? Miért láttatja a kormány Ukrajnát első számú külföldi fenyegetésként? Miért hívták meg alig több mint egy év alatt kétszer is Budapestre a keményvonalas Mahmúd Ahmadinezsád volt iráni elnököt, méghozzá úgy, hogy a második látogatásra alig két hónappal Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök ittjárta után került sor, akit pedig Magyarországnak a Nemzetközi Büntetőbíróság részes államaként le kellett volna tartóztatnia? Miért ad otthont házigazdaként a Türk Tanács csúcstalálkozójának Budapest? Miért küldene katonákat Magyarország Csádba?
A válaszok sokfélék. Az egyik a liberális internacionalizmus és a liberális demokrácia elleni — megtévesztően ideológiának beállított — harc. Az olyan, milliárdokkal kitömött nativista agytrösztök, mint a Danube Institute vagy a Matthias Corvinus Collegium (MCC), Budapestet egyfajta globális alt-right központtá hivatottak felépíteni, ahol a Rod Dreherhez hasonló „nemzeti konzervatív” amerikai újságírók olyan befolyásos kínai politológusokkal cserélhetnek eszmét, mint a rendszeres látogató Yan Xuetong. Bár Moszkva is globális anti-woke menedékként hirdeti magát, Budapest jelenleg vonzóbb helynek tűnhet. A kormány pedig talán abban bízik, hogy az így szerveződő hálózat elnyerheti számára Trump vagy Hszi figyelmét, ezáltal pedig további befektetéseket vagy szívességeket biztosíthat. És talán abban is reménykedik, hogy Magyarország titkos diplomáciai tárgyalások geopolitikailag felértékelődő színhelyévé lehet olyan ellenségek között, mint Izrael és Irán — ahogy egyesek spekulálnak.
Egy másik gyakori magyarázat a gazdasági pragmatizmus. Eszerint Magyarország gazdasági növekedése és energiabiztonsága megköveteli, hogy alkalmazkodjon a többpólusú világhoz, amelyben a Nyugat szerepe csökkenőben van. Ebből következik a barátkozás Azerbajdzsánnal mint alternatív gázszállítóval vagy Kínával mint befektetővel. A több lábon állás Orbánnak azért is fontos lehet, hogy fenntarthassa a rendszere alapját képező klientúra tagjai között szétosztható pénz beáramlását.
Az említett magyarázatokban közös, hogy racionális indítékot keresnek Magyarország külpolitikája mögött. Orbán Viktor kockázatos húzásokkal él — szól a gyakran hallott magyarázat —, de ezek a húzások gyakran ki is fizetődnek. Egyébként is, teszik hozzá, a Szíjjártó által megsarkantyúzott magyar diplomácia hiperaktivitása jó dolog: ideje komolyan venni a nem-észak-atlanti világot.
Egyik logika sem magyarázhatja azonban azt, hogy Szíjjártó a jelek szerint különös örömét leli abban, ha a világ leggátlástalanabb vezetőivel kvaterkázhat: az egyenlítői-guineai Teodoro Obiang Nguemával, a kambodzsai Hun Szennel, vagy most éppen a salvadori Nayib Bukelével, aki magát a „világ legmenőbb diktátorának” nevezi, és újabban az Egyesült Államokból kitoloncolt latin-amerikaiak elhelyezésére vállalkozott negyvenezer fős befogadóképességű megabörtönében, ahol egyébként állítólagos bandatagokat tartanak fogva bírósági eljárás nélkül. A látogatások hivatalos indoklása, mely rendszerint mezőgazdasági vagy tudományos együttműködésre hivatkozik, aligha kielégítő.
Az “erős emberek” jól érzik magukat egymás társaságában. Biztosan a szárnysegédeik is. De egy dolog Trump, Hszi vagy Putyin társaságára vágyni, és más dolog olyan vezetőknél vendégeskedni, akik csak a saját polgáraikat tartják félelemben, és akiktől a szomszédaik inkább távolságot tartanak. Úgy tűnik, Magyarország leginkább azért kacérkodik ezekkel a vezetőkkel, hogy bosszantsa a „liberális mainstreamet”, és nem törődik az ebből következő reputációs költségekkel. Ez trollkodás — vagy régiesebben szólva: latorkodás.