Where one door closes, another stays open / Ahol egy ajtó bezárul, egy másik nyitva marad
Paradoxes of migration policy in Hungary and Italy / A migrációs politika látszólagos ellentmondásairól (Sz. Sanna)
By Szabrina Sanna (Masters student in International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
“The Hungarian position is rebellion … Rebellion, rebellion, rebellion. That’s what Hungarians do.” With this dramatic declaration, Hungarian Prime Minister Viktor Orbán responded to the press as well as took to social media to reaffirm Hungary’s nominally uncompromising stance on migration on the sidelines of the recent European Council summit. He asserted that the European Union's joint efforts to shape migration policies would remain ineffective unless they underwent substantial reform. He also added that the Hungarian model, which requires individuals to obtain permission from Hungarian authorities before entering the country, is the only effective method to curb migration.
Beneath this hardline rhetoric lies a more intricate reality. The actual aim of Hungary's migration strategy is not complete exclusion but rather strategic selectivity — an approach that prioritizes the political messaging of closure while addressing the practical need for openness. The apparent contradiction reflects a strategic choice. In the realm of migration politics, the emphasis is often on what governments are perceived to oppose, rather than their actual actions. Hungary's government has positioned itself as a proponent of “zero migration,” yet its laws still allow for various legal migration routes, particularly for labor migration from non-EU countries. According to Government Decree 450/2024 (XII. 23.), from 1 January 2025, Hungary caps new employment and guest‑worker residence permits at 35,000 for the year. Last year, that cap was at 65,000, with 39,000 permits ultimately issued.
Hungary’s approach is not unique. Italy, too, under Giorgia Meloni's right-wing government, has combined restrictive rhetoric with the quiet maintenance of legal migration channels. The Italian government has significantly increased its annual “flow decree” (Decreto Flussi) quotas, issuing over 450,000 legal entry permits between 2023 and 2025, while witnessing volatility in the number of sea arrivals (rather than a winding down of the latter) despite promises to reduce immigration levels.
These examples demonstrate how anti-immigration rhetoric can coexist with — and even conceal — carefully managed openness. This tension is not a contradiction but rather a feature of migration governance. James Hollifield's liberal paradox highlights the dilemma faced by liberal democracies like Italy: they are bound by the liberal norms they wish to uphold and rely on migration for economic and demographic reasons, yet they also face electoral pressure to restrict immigration. The result is often performative closure, where the appearance of restriction masks the actual practice of pragmatic openness.
In more authoritarian-leaning systems, this becomes what Natter (2023) describes as the illiberal paradox: even regimes actively challenging liberal norms, with more flexibility in managing migration, maintain legal migration channels serving their interests. Hungary exemplifies this logic. While highly visible measures such as border fences, emergency powers, and a securitized discourse dominate public discussions, less visible mechanisms continue to regulate selected migration flows. The system operates through discursive segmentation, where “unwanted” migration is politicized, while “acceptable” migration is quietly managed.
In this light, by seeming contrast, Italy is limited by openness, while Hungary is empowered by restrictiveness. A common feature of the two cases is, however, not policy failure, but a deliberate duality. The gap between rhetoric and reality is not merely tolerated, it is instrumental. It allows governments to balance competing demands — asserting a claim of control while ensuring functional mobility for the needs of the economy.
Magyar nyelvű változatban:
“A magyar álláspont a lázadás. (…) Lázadás, lázadás, lázadás, ezt teszik a magyarok”. Orbán Viktor magyar miniszterelnök ezzel a drámai kijelentéssel erősítette meg mind a sajtó felé, mind a közösségi médiában Magyarország névlegesen kompromisszummentes álláspontját a migrációval kapcsolatban az Európai Tanács legutóbbi csúcstalálkozójának margóján. Hozzátette, hogy az Európai Unió közös erőfeszítései a migrációs politika területén hatástalanok, hacsak nem hajtanak végre jelentős reformokat, és hogy a magyar modell, amely szerint az egyéneknek a magyar hatóságoktól kell engedélyt kérniük az országba való belépés előtt, az egyetlen hatékony módszer a migráció megfékezésére.
A keményvonalas retorika mögött jóval összetettebb valóság húzódik meg. Magyarország migrációs stratégiája nem a teljes kirekesztésről, sokkal inkább a stratégiai szelektivitásról szól — a bezárkózás politikai üzenetét helyezi előtérbe, miközben az állam gyakorlati szükségleteinek kielégítésére törekszik a nyitottság fenntartása révén. Ez a látszólagos ellentmondás tudatos döntésen alapul. A migrációs politika területén a hangsúly gyakran azon van, hogy a kormányok a látszat szerint mit elleneznek, nem pedig a tényleges tetteiken. Magyarország kormánya a „zéró migráció” szószólójaként pozicionálja magát, ugyanakkor a törvényei továbbra is nyitva tartanak többféle legális bevándorlási utat, különösen az EU-n kívüli országokból érkező munkaerő-migráció számára. A 450/2024 (XII. 23.) Korm. rendelet szerint 2025. január 1-jétől Magyarország az új munkavállalási és vendégmunkás tartózkodási engedélyeket 35 ezer főben maximálja. Tavaly ez a felső határ 65 ezer fő volt, és végül 39 ezer engedélyt adtak ki.
Magyarország megközelítése nem egyedülálló. Giorgia Meloni jobboldali kormánya alatt Olaszország is kombinálja a korlátozó retorikát a legális migrációs csatornák csendes fenntartásával. Az olasz kormány jelentősen megnövelte az „áramlási rendeletében” (Decreto Flussi) meghatározott éves kvótákat; 2023 és 2025 között több mint 450 ezer bevándorlási célú beutazási engedélyt bocsátottak ki, miközben a bevándorlási szintek csökkentésére tett ígéretek ellenére a tengeren érkezők számában erőteljes ingadozások tapasztalhatók, és áradatuk a jelek szerint nincs elapadóban.
Ezek a példák azt mutatják, hogy a bevándorlásellenes retorika együtt tud létezni a gondosan irányított nyitottsággal, sőt, akár rejtheti is azt. Ez a feszültség nem ellentmondás, hanem éppenséggel a migrációs kormányzás lényegi jellemzője. James Hollifield liberális paradoxonja rávilágít arra a dilemmára, amellyel az Olaszországhoz hasonló liberális demokráciák rendre szembesülnek: az általuk fenntartott liberális normák kötik őket, és gazdasági és demográfiai okokból a migrációra támaszkodnak, ugyanakkor nyomás nehezedik rájuk a választók felől a bevándorlás korlátozása érdekében. Az eredmény gyakran egyfajta “performatív kizárás”, ahol a bevándorlás kemény korlátozásának látszata a pragmatikus nyitottság tényleges gyakorlatát hivatott eltakarni.
A tekintélyelvűség felé hajló rendszerekben ettől nem sokban különböző módon az jelenik meg, amit Natter (2023) az illiberális paradoxonnak nevez: még a liberális normákat aktívan megkérdőjelező, a migrációt az eszközök és eljárások tekintetében nagyobb mozgástérrel kezelni képes rendszerek is fenntartják az érdekeiket szolgáló legális migrációs csatornákat. Magyarország jól példázza ezt a logikát. A nyilvános vitákat az olyan jól látható intézkedések határozzák meg, mint például a határkerítés vagy a szükségállapot fenntartása, illetve ezek mellett az erősen biztonságiasult diskurzus. Közben azonban kevésbé látható mechanizmusok révén továbbra is szabályozzák, nem pedig felszámolják a migrációs áramlásokat. A rendszer diszkurzív különbségtételeken keresztül működik. A „nem kívánt” migrációt politizálják, míg az „elfogadható” migrációt csendben menedzselik.
Ennek fényében látszólag egy olyan kontraszt áll fenn, miszerint Olaszországot a nyitottság korlátozza, Magyarországot pedig a korlátozás erősíti. A két eset közös jellemzője ugyanakkor nem a migrációs politika kudarca, hanem annak szándékos kettőssége. A retorika és a valóság közötti szakadékot nem pusztán eltűrik — eszközként élnek vele. Ez a megközelítés lehetővé teszi az érintett kormányok számára, hogy egyensúlyt teremtsenek egymással versengő igények — a migrációs folyamatok ellenőrzésének elvárása és a gazdasági értelemben funkcionális mobilitás biztosításának szükséglete — között.