We need a new, sustainable internationalism / Új, fenntartható internacionalizmusra van szükség
A new book, and a new world order / Egy új könyvről — és egy új világrendről (D. Morris)
By David Morris
David Morris is a former Australian diplomat and adviser to governments, businesses, universities and the United Nations; Senior Research Fellow, Beijing Foreign Studies University; Senior Fellow, Center for China and Globalization.
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
The sky is changing. We are witnessing in the 2020s a perfect storm of seismic shifts in the international order and the world economy, along with transformational technological change and an unfolding climate crisis. Trust in liberal internationalism has collapsed, and ethno-nationalism is on the upsurge, driving populist protectionism, geopolitical confrontation, and conflict. Never in living memory have multiple forms of major, large-scale disruption occurred at the same time. An essential challenge for scholars of international relations as well as for practitioners under these circumstances is to demonstrate that the best way to manage risks is to build trust, rather than to undermine it.
In my book, A New Era of Risk, I propose that we need a new, sustainable internationalism for a more diverse, multipolar world. The interdependence of recent decades was built on the well-grounded experience that international actors can achieve beneficial outcomes all round from a constant process of negotiating rules, norms and practices. Now, disruptive technological changes and climate risks demand international rules, norms and cooperation more than ever.
A sustainable internationalism should seek to uphold cooperation and avoid conflict, providing a platform for international collaboration to respond to collective challenges, while acknowledging competition between nations on Realist grounds. A sustainable internationalism would need to tolerate and indeed be committed to diversity, rather than an expectation that one world view can prevail over all others. It would require a new realism rooted in an evidence-based approach to problem-solving, rather than a grand theory implying that the world’s vast complexity can be reduced to a chessboard of black and white or a single set of norms for all.
The likely transition to a multipolar world with multiple world views and overlapping regional economic integrations up-ends the post-war logic of binary geopolitical competition and the brief US “unipolar moment”. It is now clear that significant swathes of the emerging world are unlikely to “Westernise” as they modernise — contrary to what was the driving assumption in the US and Europe in recent decades. Cross-cultural understanding will therefore become even more important.
A thin version of the “liberal” international order, less focused on spreading values but providing for mutual interests is not unrealistic to hope for. It is at least as likely a future scenario as the chaos of abandoning international rules and cooperation altogether — and certainly one that would be more fortuitous for all. The new internationalism would need to harness a global sense of purpose from the need to tackle shared challenges, to offer greater security and prosperity for all. Dealing with the climate crisis and ensuring that new technologies protect human safety and do not undermine social cohesion may offer compelling motivations.
With the rise of the developing world, a new world order will need to embrace not only diversity but also non-intervention. Renouncing intervention may not be a problem for China at this point in its development — if we accept the Chinese narrative that it does not wish to impose a new world order but seeks an accommodation between civilisations. Locking in such a commitment could bring great benefits in Asia and beyond. Renouncing intervention will be much more difficult for other great powers such as the US and Russia.
If a new grand bargain appears unrealistic at the global level, might Asia be a regional test case for a new, sustainable internationalism? The East Asian region, in particular, has demonstrated for decades the positive-sum benefits of interdependence amongst diverse members. In the region, there are deeply held convictions about the values of diversity and non-intervention. To be sure, the region has its share of serious flashpoints to be managed, but patient negotiation and consensus-building, supported by most countries of the region, may lay the groundwork for prospects of stability and overcoming geopolitical confrontation.
The sky may be changing, but this simply means the way forward is uncertain. While the zeitgeist suggests we are heading towards a re-run of the Cold War, or even worse, the frameworks of the past do not fit the emerging conditions. Just as liberal internationalism emerged to explain a post-Cold War world that the US sought to lead, a new, sustainable internationalism is needed to explain a multipolar world in which it is imperative to share power to address common risks. A new, sustainable internationalism will need to offer an alternative to the current trends that are escalating risks for some and diminishing the capacity for cooperation for all. That road is not sustainable.
Magyar nyelvű változatban:
Átrendeződés zajlik. A 2020-as években a nemzetközi rendet és a világgazdaságot egyszerre felbolygató szeizmikus mozgások tökéletes viharának lehetünk tanúi, és ennek a hatása nagy horderejű technológiai változásokkal és a kibontakozó éghajlati válsággal együtt jelentkezik. A liberális internacionalizmusba vetett bizalom összeomlott, az etno-nacionalizmus pedig fellendülőben — utóbbi ösztönzőleg hat mind a populista protekcionizmusra, mind a geopolitikai konfrontációt és konfliktusokat tekintve. Az élő emlékezetben nincs példa ilyen nagy léptékben zavart keltő hatások egyidejű jelentkezésére. Ezek között a körülmények között a nemzetközi kapcsolatokat tanulmányozó tudósok és kutatók, valamint a gyakorló szakemberek számára az alapvető kihívás annak demonstrálása a szkeptikusok felé, hogy a kockázatkezelés legjobb módja a bizalom újraépítése, nem pedig annak aláásása.
A kockázat új korszaka (A New Era of Risk) című könyvemben amellett érvelek, hogy új, fenntartható internacionalizmusra van szükségünk ahhoz, hogy lefektethessük egy sokszínű, többpólusú világ együttélésének alapjait. Az elmúlt évtizedek egymásrautaltsága arra a megalapozott tapasztalatra épült, hogy a nemzetközi szereplők a szabályok, normák és gyakorlatok folyamatos, multilaterális egyeztetésével mindenki számára előnyös eredményeket érhetnek el. A bomlasztó technológiai változások és az éghajlati kockázatok pedig még inkább nemzetközi szabályozásért és együttműködésért kiáltanak.
A fenntartható internacionalizmusnak törekednie kell az együttműködés fenntartására és a konfliktusok elkerülésére, platformot biztosítva a nemzetközi együttműködés számára a kollektív kihívásokra történő reagálás érdekében, miközben tudomásul kell vennie a nemzetek közötti versengést is, realista alapokon. A fenntartható internacionalizmusnak el kell köteleznie magát a sokszínűség mellett, nem pedig arra törekednie, hogy egyetlen világnézet érvényesüljön az összes többi felett. A problémák megoldásának bizonyítékokon alapuló megközelítésében gyökerező új realizmusra van szükség, nem pedig egy “nagyelméletre”, amely azt sugallná, hogy jelenlegi világunk végtelen összetettsége egy fekete-fehér sakktábla képére vagy egy mindenki számára ugyanúgy érvényes normarendszerre redukálható.
A nagy valószínűséggel sokpólusú, több világnézet párhuzamosságával és egymást átfedő regionális gazdasági integrációk összekapcsolódásával jellemezhető világ felé tartó átmenet nem egyeztethető össze a bináris geopolitikai versengés második világháború utáni logikájával, és az Egyesült Államok hidegháborút követő egypólusú dominanciájának is a végét hozza el. Ma már világos, hogy a feltörekvő világ jelentős része feltehetően nem „nyugatosodik” majd a modernizációs folyamatok velejárójaként — ellentétben azzal, amit az Egyesült Államokban és Európában erről az elmúlt évtizedekben jellemzően feltételeztek. A kultúrák közötti megértés még fontosabb lesz.
Nem irreális remélni a „liberális” nemzetközi rend egy kevésbé ambiciózus formájának megőrzését-megvalósulását — melynek keretében kevésbé érvényesül a törekvés univerzálisnak vélt értékek terjesztésére, ugyanakkor pedig közös cselekvés zajlik a kölcsönös érdekek biztosításáért. Legalább olyan valószínű forgatókönyv lehet ez a jövőt illetően, mint a nemzetközi szabályok és együttműködés teljes feladásának káosza — és mindenki számára szerencsésebb is lenne. Az új internacionalizmusnak a közös kihívások kezelésének szükségességére építhető céltudatosságból kell merítenie, hogy a nagyobb biztonság és jólét ígéretét nyújthassa mindenki számára. Az éghajlati válság kezelése, vagy annak biztosítása, hogy az új technológiák védjék az emberi biztonságot és ne ássák alá a társadalmi kohéziót, erős motiváció lehet ehhez.
A fejlődő világ felemelkedésével az új világrendnek nemcsak a sokszínűséget, hanem a be nem avatkozás elvét is magába kell foglalnia. Kína számára fejlődésének ezen a pontján nem jelenthet problémát a beavatkozásról való lemondás — ha elfogadjuk azt a kínai narratívát, miszerint nem új világrendet akar bevezetni, hanem a civilizációk közötti alkalmazkodás lehetőségét keresi. Peking ezzel kapcsolatos elkötelezettségének rögzülését ösztönözni nagy előnyökkel járhat Ázsia egésze számára, sőt azon túl is. A beavatkozásról való lemondás sokkal nehezebb lesz más nagyhatalmak, például az Egyesült Államok és Oroszország számára.
Ha egy új, átfogó alku irreálisnak mutatkozna a globális szinten, lehet-e Ázsia egy új, fenntartható internacionalizmus kísérleti terepe? A kelet-ázsiai térség évtizedek óta szolgáltatja remek illusztrációját a különböző tagok közötti kölcsönös függés előnyeinek — és hogy az ehhez kapcsolódó együttműködés pozitív összegű játék lehet. A régióban mélyen él a meggyőződés a sokféleség és a be nem avatkozás értékeivel kapcsolatban. Ebben a térségben is találhatók persze töréspontok, melyeket kezelni kell, ám a türelmes tárgyalások és a konszenzusteremtő munka, amit a régió legtöbb országa támogat, segíthet felülkerekedni a geopolitikai konfrontáción és megalapozni a stabilitás kilátását.
Átrendeződés zajlik, de ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy a továbblépés bizonytalan. Bár a korszellem azt sugallja, hogy a hidegháború megismétlődése — vagy rosszabb — felé tartunk, a múltban gyökerező értelmezési keretek nem illeszkednek a jelenünkben fennálló körülményekhez. Ahogyan annak idején a liberális internacionalizmus jelent meg annak a hidegháború utáni világnak a legfőbb magyarázataként, amelyet az USA vezetni kívánt, most egy új, fenntartható internacionalizmusra van szükség annak a többpólusú világnak a magyarázatához, melyben elengedhetetlen a hatalom megosztása a közös kockázatok kezelésének érdekében. Az új, fenntartható internacionalizmusnak alternatívát kell kínálnia a jelenlegi trendekkel szemben, amelyek egyesek számára fokozzák a kockázatokat, és mindenki számára korlátozzák az együttműködés lehetőségét. Az az út nem járható hosszú távon.
