Venezuela: Maduro's third term / Maduro harmadik elnöksége
Social polarization and the re-emergence of the Cold War/ Megosztottság és a hidegháború újraéledése (B. Lehoczki)
By Bernadett Lehoczki (Associate Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
Nicolás Maduro has held power in Venezuela since 2013 and he has now been inaugurated for the third time, following fiercely contested and highly controversial elections back on July 28, 2024, in a deeply divided country. The parallel narratives of the chavistas and anti-chavistas entrench societal divisions, undermine national cohesion, and render political campaigns meaningless — a phenomenon observed in many nations that have endured over a decade of populist rule.
The Venezuelan opposition has repeatedly tried to unite behind various leaders to challenge the regime, but these efforts have consistently failed. The current opposition leader, Edmundo González, visited and sought support from the United States and several Latin American countries as “the elected president of Venezuela,” signaling the intention to return from exile. These actions only reinforced the government’s rhetoric depicting González as a US/imperialist agent working against the Venezuelan people, even as they also served as a glimmer of hope for the opposition: that external pressure might lead to government change (although most probably it won’t).
On the international stage, reactions to Venezuela’s political crisis reflect a broader divide between the West and the non-Western world. The U.S. stance (being supportive of the opposition), raises familiar critiques of double standards, given its cooperation with other, authoritarian-yet-friendly, regimes. Meanwhile, Beijing’s ’silent’ backing of Maduro underscores China’s pragmatic approach and its commitment to the principle of non-intervention in domestic affairs.
This dynamic, while not unprecedented, lends credence to the idea of a re-emerging Cold War. U.S. policy towards Venezuela was harsh under the previous presidency of Donald Trump and also under Joe Biden, despite Trump himself facing criticism for his populism and for being far from acting as a defender of Western liberal values. U.S. support for González is less about championing democracy and more about countering Venezuela’s alignment with Cold War/current adversaries — Cuba, Russia, and China.
Venezuela is far from an ideal ally for the latter. It is a poor, debt-ridden country mired in political turmoil, with limited international leverage. As to why China and Russia continue to back Maduro’s government regardless of that, Venezuela’s location in the Western Hemisphere, its status as a former ally of the U.S., and its staunch opposition to Washington all factor into this support.
During the original Cold War, great power rivalry directly and indirectly contributed to political repression and economic underdevelopment across Latin America. A re-emerging Cold War risks repeating these patterns, with harmful consequences for the societies concerned.
Magyar nyelvű verzióban:
Nicolás Maduro 2013 óta van hatalmon Venezuelában. A 2024. július 28-án tartott vitatott, az ellenzék szerint csalással megnyert választásokat követően január 10-én már a harmadik alkalommal iktatták be a mélyen megosztott ország élén. A chavisták és az anti-chavisták párhuzamos narratívái évtizedek óta erősítik a társadalmi ellentéteket, aláássák a nemzeti kohéziót és kiüresítik a politikai kampányokat — ez a jelenség ismerős lehet más olyan országokból is, ahol több mint egy évtizede populista kormányzat működik.
A venezuelai ellenzék többször is megpróbált összefogni különböző vezetők mögött, hogy megbuktassák a Maduro rezsimet, de ezek a törekvések rendre kudarcot vallottak. A tavalyi választásokon másodikként végzett ellenzéki politikus, Edmundo González az Egyesült Államokba és több latin-amerikai országba is ellátogatott, hogy támogatást szerezzen. Magát Venezuela “megválasztott elnökeként” aposztrofálja és a híradások szerint szándékában áll visszatérni a száműzetésből. Ezek a lépések egyfelől megerősítik a kormány retorikáját, miszerint González a venezuelai nép ellen dolgozó amerikai/imperialista ügynök, másfelől viszont az ellenzék számára az utolsó reménysugarat is jelentik: hogy a külső nyomás talán kormányváltáshoz vezethet (bár a korábbi tapasztalatokból kiindulva, nem fog).
A válságra adott nemzetközi reakciók a Nyugat és a nem-nyugati világ közötti szélesebb megosztottságot tükrözik. Az Egyesült Államok álláspontja — az ellenzék támogatása — a “kettős mérce” régi, jól ismert kritikáját váltja ki, tekintve, hogy Washington szerte a világon együttműködik más autoriter, de baráti rezsimekkel. A másik oldalon Peking „csendes” kiállása Maduro mellett jól mutatja Kína pragmatikus hozzáállását és a belügyekbe való be nem avatkozás melletti elkötelezettségét.
Ez az – egyébként kevéssé újszerű – dinamika alátámasztja a hidegháború újbóli kiéleződésének lehetőségét. Venezuelával szemben Donald Trump és Biden is keményvonalas politikát folytattak, annak ellenére, hogy Trumpot magát is számtalan kritika érte a populizmusa miatt, és hogy ténylegesen messze áll attól, hogy a nyugati liberalizmus védelmezőjeként lépjen fel. Az USA támogatása González számára nem is igazán a demokrácia védelméről szól — sokkal inkább arról, hogy ellensúlyozza Venezuela kapcsolatát a nyugati világ régi hidegháborús ellenfeleivel, Kubával, Oroszországgal és Kínával.
Venezuela nem a legideálisabb szövetséges az utóbbiak számára: szegény, eladósodott ország politikai instabilitással és korlátozott nemzetközi befolyással. Kína és Oroszország ennek ellenére továbbra is kitartóan támogatja Maduro kormányát — Venezuela nyugati féltekén való elhelyezkedése, egykori Washingtonnal szövetséges státusza, és az Egyesült Államok regionális befolyásával szembeni jelenlegi ellenállása mind szerepet játszik a politikájukban.
Ez pedig kedvezőtlen kilátásokat jelent. Az eredeti hidegháború idején a nagyhatalmi vetélkedés közvetve és közvetlenül is hozzájárult a politikai elnyomáshoz és a gazdasági elmaradottsághoz Latin-Amerikában. A térségben – és azzal együtt globálisan – kiújuló hidegháborúban ezek a minták megismétlődhetnek, aminek nyomorúságos következményei lehetnek a régió országaira nézve.