The structural oxymoron of neoliberal care / A neoliberális gondoskodás strukturális oximoronja
The global governance of mental health / A mentális egészség globális kormányzása (Cs. Ágoston)
By Csenge Ágoston (Masters student in International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
Against a backdrop of abundant evidence showing a growing mental health crisis, especially in high-income industrialised countries, the World Health Organisation released new guidance earlier this year calling for an urgent transformation of mental health policies worldwide. The document is in many ways a step forward: it recognizes that mental health is not just a medical matter but strongly shaped by social and structural factors, such as “employment, housing, and education”, as per the WHO blueprint. Yet the more one reads, the more familiar a pattern implicit to the text becomes.
The policy areas identified as the ones to target start with “leadership and governance, service organization, workforce development, [and] person-centred interventions”, and only subsequently is “addressing social and structural determinants of mental health” mentioned. The call for promoting “holistic care” starts with reference to “lifestyle and physical health,” leaving “social and economic interventions” to the end. This is the usual hierarchy at work: the structural roots of the problems appear, but only after the emphasis is already placed on a person-centred approach, individualising the problem of mental health.
This is not to downplay the real good that the WHO guidance may do. But, as it is, the document reflects a systemic blind spot that I have recently highlighted in my research for my graduate thesis: neoliberal governance trains us to read distress as an individual problem, to be managed fundamentally by the individual oneself. The “rising demand” for mental health services, as the WHO phrases it, is no spontaneous trend. It is the logical outcome of rising economic precarity (see evidence of the impact of job insecurity here, here, here, and here), unstable labour markets, and the erosion of collective welfare infrastructures that once absorbed some of the resulting burden.
In my thesis, I argued that the role Marx once attributed to religion in capitalist society — that of being an institution helping people endure suffering while leaving its causes intact — now belongs to a broader set of novel institutions and mechanisms under neoliberalism: going to therapy, using mindfulness apps, taking part in workplace wellness programmes, etc. Each of the latter approaches treats the symptoms of burnout, stress and anxiety as if they were personal failures of resilience rather than structural consequences of market rationalities that privilege competition, individual responsibilisation and endless self-optimisation.
Even the WHO’s well-intentioned “person-centred, recovery-oriented and rights-based approach” remains trapped in this logic. By putting user-centred interventions before addressing the social determinants of health, including mental health, the blueprint solidifies the very system that produces the crisis. It offers tools to cope with the crisis better, but rarely asks who profits from an endless cycle of suffering and market-based relief. The contents of Module 2 of the guidance on “key reform areas” border on naiveté: there are repeated calls to deal with social determinants of health in “communities,” including by “advocating for policy changes in government sectors outside mental health” — in other words, to deal with powerful large-scale (read: transnational or global) social and political forces at the level of smaller communities by asking for reform from some parts of government.
If we treat mental health as a problem primarily for professional specialists to treat, and the stakes as centred on the individual’s recovery for one’s own sake, the bigger picture stays hidden. The “rising demand” meanwhile becomes a market to be served. Not a structural alarm bell, but an opportunity. Thus, the very same economic forces that erode secure housing, dignified work and social protections end up selling us the solutions: from pharmaceutical products to corporate wellness to self-help mantras of “resilience.”
There really are moments in the WHO’s text that point beyond this contradiction. However, the recognition of social determinants of health should be more than but one additional consideration. It should be a starting point. Mental health is a political issue, too, because the conditions that undermine it are political — as in political determinants of health. If this remains mere “afterthought,” the mental health crisis will continue, and so will the market for its endless management.
Magyar nyelvű változatban:
Számos bizonyíték támasztja alá, hogy a mentális egészségnek egyfajta válsága van kibontakozóban világszerte, különösen a magas jövedelmű iparosodott országokban. A Világegészségügyi Szervezet (WHO) az év elején új iránymutatást adott ki, amely a mentális egészséggel kapcsolatos politikák sürgős reformjára szólított fel. A dokumentum sok szempontból előrelépés: elismeri, hogy a mentális egészség nem csupán orvosi kérdés, tekintve hogy erősen befolyásolják társadalmi és strukturális természetű tényezők, mint például a „foglalkoztatás, a lakhatás és az oktatás” — mint az olvasható a tervezetben. Azonban minél szorosabban tanulmányozzuk az új iránymutatást, annál ismerősebbé válik a szövegben mélyebben megbúvó logika.
A változtatásra megjelölt szakpolitikai területek között találjuk először is a „vezetést és a kormányzást, a szolgáltatásszervezést, a munkaerő-fejlesztést, [és] a személyközpontú beavatkozásokat”. Csak ezt követően említik a „mentális egészség társadalmi és strukturális meghatározó tényezőinek kezelését” mint témakört. A „holisztikus ellátás” előmozdítására vonatkozó felhívás az „életmódra és a fizikai egészségre” tett hivatkozással kezdődik, és a „társadalmi és gazdasági beavatkozásokat” az ide vonatkozó felsorolás végére hagyja. Ebben a megszokott hierarchia jelenik meg: a problémák strukturális gyökerei említést kapnak ugyan, de csak azután, hogy előbb már a személyközpontú megközelítés kapta a hangsúlyt, elsődlegesen az egyén szintjén ragadva meg a mentális egészség problémáját.
Ez nem kell, hogy elvonja a figyelmet arról, hogy a WHO iránymutatása történetesen számos jótékony hatással lehet. A dokumentum azonban így is tükrözi azt a rendszerszintű vakfoltot, amelyre nemrégiben a diplomamunkámhoz végzett kutatásom kapcsán is rávilágítottam. A neoliberális elveket követő kormányzás arra nevel bennünket, hogy a szorongást egyéni problémaként értelmezzük, amelyet alapvetően az egyénnek kell leküzdenie vagy kezelnie. A mentális egészségügyi szolgáltatások iránti „növekvő igény”, amiről a WHO említést tesz, nem spontán tendenciaként jelentkezik. Valójában a növekvő gazdasági bizonytalanság (l. a bizonytalan munkahelyek mint pszichoszociális stresszorok hatására vonatkozóan adatokat itt, itt, itt és itt), az instabil munkaerőpiacok és a kollektív jóléti infrastruktúrák eróziójának logikus következményéről van szó — utóbbi egykor hatékonyabban tudta kezelni az előbbi tényezőkből eredő terhek egy részét.
Dolgozatomban amellett érveltem, hogy azt a szerepet, amelyet Marx egykor a vallásnak tulajdonított a kapitalista társadalomban — egy olyan intézményét, amely segít az embereknek elviselni a szenvedést, miközben az okait érintetlenül hagyja —, ma, a neoliberalizmusban már újszerű intézmények és mechanizmusok szélesebb köre örökli: ilyen a terápiára járás, a mindfulness alkalmazások használata, a munkahelyi wellness-programokban való részvétel stb. Az utóbbi megközelítések mindegyike úgy kezeli a kiégés, a stressz és a szorongás tüneteit, mintha azok a mentális állóképesség, vagy divatos szóval a “reziliencia” személyes kudarcai lennének, nem pedig a versenyt, az egyéni felelősségvállalást és a vég nélkül folytatandó önoptimalizálást promótáló piaci racionalitások strukturális következményei.
Még a WHO jószándékú „személyközpontú, felépülésorientált és jogalapú megközelítése” is ebben a logikában ragad. Azzal, hogy a felhasználó-központú beavatkozásokat az egészség társadalmi meghatározó tényezőinek kezelése elé helyezi, a tervezet megerősíti azt a szemléletet, amely a válság egyik előidézője. Eszközöket kínál, hogy jobban megbirkózzunk a krízissel, de nem igazán teszi fel a kérdést, hogy ki profitál a szenvedésből és annak piaci alapú enyhítéséből álló végtelen körforgásból. A „kulcsfontosságú reformterületekre” vonatkozó útmutató 2. moduljának tartalma a naivitás határát súrolja: többször is felszólít arra, hogy az egészséget meghatározó társadalmi tényezőkkel a “közösségekben” kell foglalkozni, többek között „a szakpolitikai változtatások szorgalmazásával a mentális egészségügyön kívüli egyéb kormányzati ágazatok felé” — más szóval amellett érvel, hogy a kisebb közösségek szintjén kell a nehezen feltartóztatható, nagy léptékű (értsd: transznacionális vagy globális) társadalmi és politikai erők hatását kezelni, azáltal, hogy a kormányzat egyes részeitől reformokat kérünk.
Ha a mentális egészséget elsősorban a szakemberek által kezelendő problémaként értelmezzük, a tétet pedig úgy, mintha az csak az egyén saját érdekében történő felépülése lenne, a tágabb kép rejtve marad. A „növekvő kereslet” pedig egy kiszolgálandó piacként jelenik meg. Nem vészharang kongásaként észleljük, hanem mint lehetőséget. Így aztán ugyanazok a gazdasági erők, amelyek a biztonságos lakhatást, a méltóságteljes munkát és a szociális védelmet aláássák, végül maguk adják el nekünk a megoldásokat is: gyógyszeripari termékektől kezdve a vállalati wellnessen át az önsegítő „ellenállóképességről” szóló mantrákig.
A WHO szövegében vannak olyan elemek, melyek túlmutatnak ezen az ellentmondáson. Az egészség társadalmi meghatározóinak elismerése azonban több kell, hogy legyen pusztán egy további megfontolásnál. A kiindulópontnak kellene lennie. A mentális egészség politikai kérdés is, mert a körülmények, melyek aláássák, maguk is politikaiak — az egészség politikai meghatározói. Ha ez csupán „utógondolat” marad, úgy a mentális egészség válsága tovább duzzad, akárcsak véget nem érő kezelésének a piaca.