The death of an Afghan fighter in Syria / Egy afgán milicista halála Szíriában
A geopolitical autopsy / Geopolitikai kórbonctan (P. Marton)
By Péter Marton (Associate Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
Reza Moradi, an Afghan combatant, was one of many foreign fighters to have died in the ranks of the various parties involved in Syria’s post-2011 armed conflicts — soon to be joined by more still after Tahrir al-Sham’s forces have gone on the offensive during the week sensing that the members of the Russian-Iranian-Syrian-Hezbollah coalition are showing signs of weakness.
Moradi died on November 20. You may wonder, what would his death matter to geopolitics? And the answer could be that it was geopolitics that mattered to his life (and his death), rather than the other way around. Yet, as we shall see, what befell him does have some geopolitical significance. A brief overview of how can reveal much about the global interconnectedness of contemporary conflict processes.
Moradi was a member of the Liwa Fatemiyoun (LF), one of many militias integrated into Iran’s flexibly instrumentalised regional network of proxies. Since its formation in 2014, LF’s rank-and-file were recruited mainly from among Afghans in Iran, a population numbering over three-million, with only a third of them present in Iranian territory with legal status. Afghans generally face widespread discrimination in Iran, but those without documents, mostly employed as unregistered physical workers, also face the constant prospect of being arrested. Getting into trouble with the law typically leads to the need to pay bribes, taking on debts. All of this makes Afghans prone to be recruited. To become a comparatively decently paid combatant is an acceptable option under the circumstances. Those that do so are offered the prospect of legal status, compensation (to self or kin) in the event of injury or death, and earning respect as martyrs — with a distinguished place in the cemetary and streets named after some of them.
Most Afghans in Iran are ethnic Hazara. They are Shi’a from Afghanistan, to whom the Sunni, Pashtun-dominated Taliban have always constituted a threat, regardless of how pragmatic or improved they seem to outsiders right now. More recently, they have also been targeted by the local Islamic State franchise in Afghanistan.
Tehran’s policies did little to improve this situation. While U.S. forces were present in its eastern neighbour’s territory, Iran could hardly wait for them to leave. In spite of its own misgivings about the Taliban, Tehran even offered some assistance to Taliban elements to make life more difficult for the U.S. troops across the border, even as it also contributed — to the tune of about $500 million — to Afghanistan’s development. When the Americans left, Tehran felt relief as well as disappointment: the quick takeover of Kabul by the Taliban in the summer of 2021 was not expected and certainly not to their liking. Yet they have not done much to prevent this outcome. Some LF members have reportedly protested Tehran’s passivity in the face of the renewed rise of the Taliban at the time, without much success in trying to alter Iran’s default approach of pragmatic reactivity towards Afghanistan.
So Reza Moradi, one of many Afghans without decent prospects in either Afghanistan or Iran, was recruited himself, serving with LF in Syria, where his fellow Hazara have fought in the civil war on the side of the al-Assad regime, often against the Islamic State. Over the course of fighting in 2014-2017, they took about 2,000 KIA (killed in action) and 8,000 WIA (wounded in action) casualties. Although weakened by that time, a residual threat from the Islamic State has nonetheless remained since then, along with low-intensity combat, and so did the Syrian presence of LF. That LF’s contribution was retained tells us much about how the al-Assad regime’s own forces were not in fact on top of the situation in Syria as the (relative) winding down of the violence after 2018 may have seemed to suggest.
Meanwhile, LF’s presence is anything but separate from the activities of the totality of Iran’s region-wide proxy network, especially in areas through which Iranian weapons supplies have for long been delivered to Hezbollah in Lebanon, for use against Israel. And so, on November 20, in the afternoon, Israeli jets flew into Syrian airspace from the direction of Jordan, crossing the border at al-Tanf, the location of a U.S. base with a 55-kilometre exclusion zone around it, to strike at the western district of Palmyra, an area turned into a military garrison with ammunition depots.
The air strikes levelled about a third of the area, with impact marks suggesting significant secondary explosions. The attack was facilitated by Israel’s ability to draw on Jordan’s cooperation by way of tacitly allowing use of its airspace; U.S. cooperation while flying over through the so-called “55-kilometre area;” and possibly Russian cooperation in not interfering with strikes taking place a mere 3 to 4 kilometers from the western edge of Palmyra airfield, where their forces are present too. (As regards the latter issue, see a photo here from 2020, from onboard a patrolling Russian helicopter, which I could geo-locate to north of the al-Rahman mosque in the south of Palmyra; the mosque is visible to the left of the gun barrel.)
Along with a high number of Syrian troops and the members of various militias, about a dozen Syrian Hezbollah members are individually documented to have died in the massive Israeli attack of November 20. Reza Moradi died there and then, too, as a member of Liwa Fatemiyoun.
Magyar nyelvű változatban:
Reza Moradi egyike volt a 2011 utáni szíriai fegyveres konfliktusok különféle résztvevőinek kötelékében elesett számos külfödi kombattánsnak — akit gyorsan többen is követhetnek majd, miután az orosz-iráni-szíriai-Hezbollah koalíció tagjait kellően meggyengültnek ítélő Tahrír al-Sám erői a héten támadásba lendültek.
Moradi november 20-án vesztette életét. Az olvasó eltűnődhet, ugyan, miféle jelentősége lehetett a halálának a geopolitika számára? A válasz az utóbbi kérdésre lehetne akár az is, hogy a geopolitika volt hatással az ő életére (és a halálára), nem pedig fordítva. De, mint látni fogjuk, akad a vele történteknek némi geopolitikai jelentősége is. Ha röviden áttekintjük, miként, az sok mindent elárul a konfliktusfolyamatok globális összekapcsolódásáról.
Moradi a Liva Fatemijún (LF) tagja volt, mely egyike a sok, iráni segédlettel létrejött és Teherán céljainak megfelelően rugalmasan igénybe vehető, regionális hálózatba szervezett milíciának. Az LF állományát 2014-es megalakulása óta az Iránban tartózkodó afgánokból toborozzák. Utóbbiak lélekszáma meghaladja a hárommilliót, ám mindössze egyharmaduk van nyilvántartva. Az afgánokat általában is sokfelé éri diszkrimináció Iránban, ennél is rosszabb azonban az okmányokkal nem rendelkezők helyzete, akik többnyire feketén, fizikai munkásként dolgoznak, és bármikor letartóztathatják őket. Ha bajba keverednek a törvénnyel, az általában oda vezet, hogy kenőpénzeket kell fizetniük a szabadulásukért, és ezzel adósságba verik magukat. Mindez pedig abba az irányba tereli őket, hogy kapjanak az alkalmon, ha (viszonylag) jól megfizetett milicistaként zsoldba állhatnak. Ezzel esélyt kapnak a maguk és a családjuk számára a rendezett iráni tartózkodásra; sérülés vagy halál esetén kompenzációra válnak jogosulttá (a maguk vagy a hozzátartozóik számára); sőt még a mártíroknak járó tiszteletet is kivívhatják, kitüntetett hellyel a temetőben. Néhányukról még utcát is elnevezhetnek.
Az iráni afgánok többsége hazara. Síiták, akikre a pastu nemzetiségűek által dominált, szunnita tálibok mindig is fenyegetést jelentettek, függetlenül attól, utóbbiak mennyire tűnnek pragmatikusnak vagy mérsékeltebbnek most a kívülállók számára. Az utóbbi időkben a hazarák emellett még az Iszlám Állam helyi szerveződésének is a célpontjává váltak Afganisztánban.
Ezzel kapcsolatban Teherán nem tett túl sokat. Amíg az Egyesült Államok erői jelen voltak keleti szomszédja területén, Irán alig várta, hogy az amerikaiak távozzanak onnan. Még némi segítséget is adott tálib elemeknek, hogy megnehezítse az amerikai csapatok életét a határ másik oldalán, annak ellenére, hogy mintegy 500 millió dollár értékben közben Afganisztán fejlesztéséhez is hozzájárult az évek során. Amikor az amerikaiak végül távoztak, Teherán egyszerre megkönnyebbüléssel és csalódottsággal reagált: Kabul villámgyors elesésére 2021 nyarán ők sem számítottak, és ez a fejlemény nem volt a kedvükre való. Ennek ellenére nem tettek sokat a megakadályozásáért. A múltban az LF soraiban akadtak is, akik tiltakoztak, amiért Irán nagyrészt tétlenül szemlélte a tálibok újbóli felemelkedését — ám ezzel sikertelenül próbálták eltéríteni Teheránt a pragmatikus reaktivitás politikájától Afganisztán irányában.
Reza Moradi tehát egyike volt annak a sok afgánnak, akiknek nem lehettek elfogadható kilátásai Afganisztánban — és máskülönben Iránban sem. Egyike volt a toborzottaknak. Az LF tagjaként szolgált Szíriában, ahol társai az Aszad-rezsim oldalán küzdöttek a polgárháborúban, gyakran az Iszlám Állam erői ellen. Az LF a 2014-2017-es harcok során körülbelül 2000 fő halottat és 8000 fő sebesültet vesztett. Bár az Iszlám Állam addigra jelentősen meggyengült, az azóta eltelt időben is folyamatosan fennmaradt az általa jelentett fenyegetés — akárcsak az LF szíriai jelenléte. Az, hogy az LF szerepvállalására folyamatosan szükség volt, jelzi, hogy az Aszad-rezsim erői egyáltalán nem voltak annyira urai a helyzetnek Szíriában, ahogyan az egyes megfigyelőknek az erőszak 2018 utáni relatív visszaszorulása miatt tűnhetett.
Az LF jelenlétét nem lehet elválasztani a tágabb térségre kiterjedő iráni proxy-hálózat tevékenységétől, különösen egy olyan területen, amelyen keresztül az irániak régóta továbbítanak fegyverszállítmányokat a libanoni Hezbollahnak Izrael ellen. Így aztán november 20-án, a délutáni órákban izraeli repülőgépek érkeztek Jordánia irányából a szíriai légtérbe, al-Tanfnál keresztezve a szíriai határt, az ottani amerikai katonai támaszpont 55 kilométeres kizárási övezetén átrepülve haladva tovább, hogy csapást mérjenek Palmüra nyugati kerületére. Ezt a városrészt a szíriai kormányerők gyakorlatilag katonai helyőrséggé alakították át, és lőszerraktáraknak is helyet adott.
A légicsapások ennek a kerületnek mintegy a harmadát lerombolták. A becsapódási nyomok jelentős másodlagos robbanásokra utalnak. A csapás kivitelezését megkönnyítette, hogy Izrael támaszkodhatott Ammán együttműködésére a jordán légtér használatában; az Egyesült Államok együttműködésére az úgynevezett „55 kilométeres terület” feletti átrepülésben; és valószínűleg Oroszország passzív együttműködésére is, minthogy a támadás célpontja mindössze 3-4 kilométerre volt a palmürai katonai repülőtér nyugati végétől, ahol az ő erőik is jelen vannak. (Az érdekesség kedvéért itt látható például egy 2020-as kép egy járőröző orosz helikopter fedélzetéről, melyet a dél-palmürai al-Rahman mecsettől északra tudtam geolokálni; a mecset a fegyver csöve mellett látható, balra.)
Nagyszámú szíriai katona és különféle milíciák tagjai mellett a Hezbollah szíriai szervezetének körülbelül egytucat tagja halt meg az igen eredményesnek mondható november 20-i izraeli támadásban. Ott és akkor halt meg Reza Moradi is, az LF tagjaként.