LONG READ: French democracy and the verdict against Marine Le Pen / A francia demokrácia és a Marine Le Pen elleni ítélet
Does it hurt or help? / Árt-e, vagy használ? (A. Szűcs)
By Anita Szűcs (Associate Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
On 31 March 2025, a French court found Marine Le Pen and 24 of her fellow party members guilty of illegally using EU taxpayers' money, misappropriating €4.6 million between 2004 and 2016. The verdict caused controversy in France. The court sentenced the leader of the National Rally parliamentary group to four years in prison (with two years suspended), imposed a fine of €100,000, and issued an immediate five-year ban from holding public office, effectively preventing her from running in the 2027 French presidential elections. Le Pen, visibly upset, stormed out of the courtroom during the sentencing. She condemned the verdict as the outcome of a political witchhunt and as interference in the presidential election. The judgment prompted reactions from French politicians across the spectrum and notable figures from far-right populist parties. Several members of France's centrist parties also voiced concerns about the ruling.
Is French democracy truly — as claimed by Kremlin spokesman Dmitry Peskov — violated by this? Was there undue political pressure or interference in the presidential election? What further impact may this first-instance judgment have on French democracy?
The case before the French court originated in 2014, when OLAF (the European Anti-Fraud Office) initiated an investigation into the use of funds provided by the European Parliament to the MEPs of the National Front (now the National Rally). OLAF referred the case to the French authorities, who launched their own investigation. The matter reached the Court of First Instance only by the second half of 2024. Given its slow progression and the general nature of political processes in France, it is unlikely that the case was politically orchestrated to specifically target the misuse of EU funds by Le Pen.
However, the verdict was not delivered in a vacuum. Its political framing began almost immediately after the judgment — unanticipated by Marine Le Pen — was announced. It is important to distinguish between the political and legal dimensions here.
The political significance of the court judgment does not arise from the trial itself. The investigation and the trial have clearly demonstrated that, with one exception, the defendants had broken the law. Under Marine Le Pen's knowledge and direction, money designated for European parliamentary work was redirected to fund party activities in France. The illegality of this was clear, and the judgment was delivered under French law. The National Rally anticipated a finding of wrongdoing and expected to appeal the prospective decision, with a final judgment to come only after an appeal process lasting several months.
The judgment contained an unforeseen element, however, with significant political ramifications: the immediate effect of the public office ban, which specifically prevents Marine Le Pen from running in the 2027 presidential elections.
The judge did not exercise discretionary power in imposing this ban. According to the Loi Sapin II, enacted in 2016 — legislation notably advocated for by none other than Marine Le Pen herself — public officials convicted of misappropriating public funds must be banned from holding public office. The judge had two criteria to evaluate: the defendants' attitudes and the seriousness of the offence. The judge emphasized the former. In a detailed reasoning outlined over the course of almost two hours, she highlighted that the defendants had not acknowledged any aspect of their guilt, in spite of the compelling evidence presented. The court declared that no individual should be above the law, especially the politicians who govern the nation — rather, they should set an example through responsible public conduct. The defendants’ persistent denial of proven wrongdoing raised concerns about future violations, as they evidently did not consider misappropriating EU funds for domestic party use problematic. Given the gravity of the case, the court concluded that Le Pen had exploited her influential position within the party to misappropriate EU funds, bearing significant personal responsibility.
In a related assessment, the Constitutional Council did not deem the judgment or its reasoning unconstitutional, and a prosecutor of the Court of Cassation confirmed the verdict's legal soundness.
This legal clarity does not, however, negate the political divisiveness of the judgment within French society. Populist and far-right political groups immediately began framing the verdict politically, employing familiar rhetorical elements. They portrayed Le Pen as a victim, alleging that political adversaries unjustly prevented the leading presidential candidate from standing. The narrative also projects the administrative usurpation of democracy, arguing that the electorate, not the courts, should determine who governs the country. The related rhetoric also suggests double standards are playing a role, asserting that while numerous French politicians misappropriate public funds, only the far-right faces harsh penalties for this.
Moderate political figures also expressed disapproval and bewilderment, not due to ideological alignment with Le Pen but rooted in aspects of French political culture. First, French citizens hold the principle of the separation of powers as fundamental to democracy, causing unease when a legally sound judgment carries substantial political consequences. Many in France instinctively believe that court rulings should not dictate electoral eligibility.
Second, the role of public opinion in French political culture is deeply ingrained. Legislation dating back to 1881 on the freedom of expression and 1947 regarding the freedom of press distribution underscores a foundational Enlightenment principle: public discourse serves the common good. Suppressing or silencing political extremes is perceived as distorting the general will (volonté générale). The republican ideal maintains that laws and institutions must embody the public will.
Even without the Le Pen affair, French political culture is at a crossroads. De Gaulle's 1958 semi-presidential system faces intense pressure to deliver stable governance. Public confidence in democratic institutions is at a historic low, illustrated by increasing numbers of anti-establishment voters (both far-right and far-left) and rising abstention rates. This institutional pressure coincides with a growing crisis of legitimacy.
In this context, understanding cause and effect is crucial. Marine Le Pen is not a victim of political machinations but a politician responsible for the misuse of public funds. Her actions carry consequences, which she may exploit politically. Advocates of republican values must clarify the relationship between legal judgments and political interpretations. The primary threat to French democracy is the widening democratic deficit and the erosion of institutional trust. French authorities must consider how to restore this trust in the wake of the Le Pen case. Could accelerating the appeal process, potentially perceived as further political interference, restore lost political confidence? Can France effectively counteract the global illiberal narrative proliferating internationally? The outcome of the upcoming presidential election may well be determined by how those involved seek to respond to these questions.
Magyar nyelvű változatban:
Nagy felbolydulást váltott ki Franciaországban, hogy 2025. március 31-én a francia bíróság bűnösnek mondta ki Marine Le Pent és 24 párttársát az európai uniós adófizetők pénzének törvénytelen felhasználásában. 2004 és 2016 között 4,6 millió eurót költöttek el nem megengedhető módon. A bíróság a Nemzeti Tömörülés parlamenti frakciójának elnökét 4 év börtönbüntetésre (ebből két év felfüggesztett) és 100 ezer eurós pénzbüntetésre ítélte, valamint 5 évre azonnali hatállyal eltiltotta közhivatal vállalásától, lehetetlenné téve, hogy a 2027-ben esedékes francia köztársasági elnöki választásokon Le Pen elindulhasson a posztért. Le Pen, aki az ítélethozatal közben feldúltan rohant ki a tárgyalóteremből, politikai boszorkányüldözésről és az elnökválasztás folyamatába történt beavatkozásról beszélt. Az ítélethozatal után sorra szólaltak meg mind a francia politikusok, mind a szélsőjobboldali, populista pártok jól ismert tagjai. Többen a francia középpártoktól is aggodalmukat fejezték ki az ítélet miatt.
Valóban — ahogyan a Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov állította — alapvetően sérült volna ezzel a francia demokrácia? Politikai nyomásgyakorlás történt és beavatkoztak az elnökválasztásba? Egyáltalán, milyen további hatása lehet a meghozott elsőfokú ítéletnek a francia demokráciára?
A francia bíróság által tárgyalt ügy 2014-ben kezdődött, amikor az OLAF (az Európai Csalás Elleni Hivatal) vizsgálódni kezdett a Nemzeti Tömörülés (akkor még mint Nemzeti Front) európai parlamenti képviselőinek a Parlament által folyósított források felhasználásával kapcsolatban. Az OLAF átadta az ügyet a francia hatóságoknak, akik ez alapján maguk is vizsgálódni kezdtek. Első fokon csak 2024 második felében jutott el az ügy a bíróságig. Kicsi tehát a valószínűsége annak, hogy az igazságszolgáltatás lassú útján haladó és francia politikai berkekben egyébként egyáltalán nem egyedülálló módon az EU-s források törvénytelen felhasználását vizsgáló ügy politikai megrendelésre indult volna el.
A bírói ítélet azonban nem légüres térben született. Politikai keretezése szinte abban a percben megindult, amint a Marine Le Penék számára váratlan ítélet megszületett. Ezzel összefüggésben érdemes a két teret, a politikait és a jogit szétválasztanunk.
A bírósági ítélet politikai súlyát nem a tárgyalás ténye adja. A nyomozás és a tárgyalás során bebizonyosodott, hogy a vádlottak, egy kivétellel, valóban megszegték a törvényt. Marine Le Pen tudtával és irányításával az európai parlamenti munkára szánt pénzeket átcsatornázták és Franciaországban, a párt ottani ügyeire költötték el. Ebben a tekintetben az ügy elkerülhetetlenül jár következményekkel. Az érintettek törvénytelenséget követtek el és a francia törvények alapján megszületett az ítélet. A Nemzeti Tömörülés is számított a törvénysértés megállapítására. Készültek a fellebbezésre, illetve hogy hónapokon át húzódó másodfokú tárgyalás után válik majd az ítélet jogerőssé.
Az ítélet azonban egy nem várt elemet is tartalmazott. Ennek a politikai hatása borzolja most a kedélyeket. A váratlan elem nem a közügyektől való eltiltás, hanem annak azonnali hatálya. Ez az elem akadályozza meg Marine Le Pent abban, hogy elindulhasson a 2027-es francia köztársasági elnökválasztásokon.
A közügyektől való eltiltásban a bírónőnek nem volt mérlegelési joga. A 2016-ban életbe lépett Loi Sapin II kimondja, hogy a közpénzeket hűtlenül kezelő köztisztségviselőket a közhivatal viselésétől el kell tiltani. A dolog pikantériája, hogy a Loi Sapin II szigorú intézkedéseit Marine Le Pen is szorgalmazta. A bírónő és a bírói testület két szempontot mérlegelhetett. Az egyik a vádlottak attitűdje, a másik az elkövetett cselekmény súlya. A bírónő elsősorban az előbbire hivatkozva léptette életbe az azonnali hatályt. A majd kétórás indoklásban a döntését azzal támasztotta alá, hogy a vádlott egyetlen egyszer, az ügy egyetlen vonatkozásában, a felsorakoztatott bizonyítékok ellenére sem ismerte el a bűnösségét. A bíróság erre a védelmi stratégiára hivatkozva mondta ki, hogy egyetlen személy sem helyezheti magát a törvény fölé. Különösen a közfeladatot ellátó politikusokra, akik az országot irányítják, érvényes, hogy példát kell, hogy mutassanak a közügyekhez való felelősségteljes viszonyulás terén. A bizonyított bűn tagadása nem felelős magatartás. Ez az attitűd felveti a lehetőségét annak, hogy a vádlott folytatná a közpénzek hűtlen kezelését, hiszen nem látja az európai közpénzek francia pártfeladatokra történő átcsatornázását problémának. Az ügy súlyát mérlegelve a bíróság bizonyítottnak látta, hogy Marine Le Pen felhasználta a párton belüli hatalmi pozícióját az uniós pénzek törvénytelen elköltése érdekében, és így kiemelt személyes felelőssége van ebben.
Az ítélet indoklása kapcsán egy másik ügyben az Alkotmányos Tanács az ítéletet és az idézett logikát nem tartotta Alkotmányellenesnek, illetve a Semmítőszék egyik ügyésze is úgy nyilatkozott, hogy jogilag megalapozott ítélet született.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ítélet politikai hatása ne osztaná meg a francia társadalmat. A populista és szélsőjobboldali politikai erők azonnal megkezdték a bírói ítélet politikai keretezését. Az ennek nyomán felépülő történet a — mondhatni szokásos — elbeszélés-elemeket hordozza. A teljesség igénye nélkül: megjelenik például az áldozatszerep, miszerint a köztársasági elnökválasztások legesélyesebb indulóját a politikai ellenfél politikai okokból akadályozná meg az indulásban. Megjelenik a narratívában a demokráciát elbitorló igazgatás vádja is: a bíróság a nép helyett mond ítéletet, vagyis a francia választók többsége helyett akarja eldönteni, hogy ki irányítsa az országot. És megjelenik a kettős mérce vádja is mint retorikai elem: Franciaországban olyan sokan kezelik hűtlenül a közpénzt, és lám, csak a szélsőjobboldalt sújtja kemény ítélet.
Mérsékelt politikai szereplők is kifejezték rosszallásukat és értetlenségüket. Ennek oka a francia politikai kultúrában és nem Marine Le Pen támogatásában rejlik. Két meghatározó tényező váltja ki a francia középpárti szavazók értetlenségét. Az egyik a hatalmi ágak szétválasztásának elgondolása a demokrácia alapfeltételeként. Amit az átlagember elsőként megért a jogilag máskülönben megalapozott és szabályos ítéletből, az az, hogy annak súlyos politikai következménye van. A francia közvélemény nagy részének pedig ezek után magától értetődőnek tűnik, hogy nem egy bírói ítéletnek kell eldöntenie, hogy ki indulhat a választásokon.
A másik befolyásoló tényező a nyilvánosság szerepe a francia politikai kommunikációban. Az 1881-es szólásszabadságról szóló törvény és a sajtótermékek terjesztéséről szóló 1947-es törvény is megfogalmazza a francia Felvilágosodás egyik alapgondolatát: a nyilvánosság a közjót szolgálja. A szélsőségek visszaszorítása, elhallgattatása torzítja a közakarat (volonté générale) létrejöttét. Az egész köztársasági eszme alapja, hogy a törvények, az intézményi rendszer a közakarat intézményesült megvalósulása kell, hogy legyen.
A francia politikai kultúra alakulása a Le Pen-ügy nélkül is keresztúthoz érkezett. A de Gaulle által 1958-ban létrehozott fél-prezidenciális rendszerre óriási nyomás nehezedik, hogy stabil kormányzati működést tudjon felmutatni. A demokratikus intézményekbe vetett szavazói bizalom a mélyponton van: nem csak a rendszerellenes szavazók — akár a szélsőjobb, akár a szélsőbal szavazóinak — száma nő évről évre; egyre többen nem mennek el szavazni. Az intézményrendszer feszültségeihez így folyamatosan erősödő alapvető legitimitási válság társul.
Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy értsük, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Marine Le Pen nem egy politikai játszma áldozata, hanem olyan politikus, aki a közpénzeket szabálytalanul használta fel. Tetteinek következménye van, amiből kovácsolhat ugyan politikai tőkét, ám a köztársasági értékek híveinek ezzel együtt is világosan kell látniuk, hogy a jogi és a politikai értelmezés hogyan viszonyul egymáshoz. A francia demokráciára a legnagyobb veszélyt a demokratikus deficit erősödése és az intézményrendszerbe vetett bizalom gyengülése jelenti. A középerőknek Franciaországban azt kell tehát mérlegelniük, hogy ezt a bizalmat Marine Le Pen ügye kapcsán hogyan lehet erősíteni. Lehet-e az elveszett politikai bizalmat a fellebbviteli tárgyalás előre hozásával visszaszerezni, ami történetesen csakugyan politikai beavatkozás lenne a francia igazságszolgáltatás működésébe? Lehet-e az ezer csatornából folyó, globálisan terjedő illiberális narratíva ellen hitelesen fellépni? Az ezekre a kérdésekre adott válaszokon a következő köztársasági elnökválasztás sorsa múlhat.