LONG READ: 25 years of Putin's rule over Russia / Putyin negyedszázados uralkodása Oroszország felett

A very mixed bag / Nagyon-nagyon vegyes a kép (A. Rácz)

By András Rácz (Senior Lecturer, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)

< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >

Vladimir Putin became the acting president of the Russian Federation on January 1, 2000, following the sudden resignation of Boris Yeltsin on December 31, 1999. Since then, he has been continuously in the ruling position. Even when he was Prime Minister between 2008 and 2012, during the presidency of Dmitry Medvedev, de facto it was him who controlled the country.

Much could be said and discussed to assess the last 25 years. This article consists of two parts. The first section looks at domestic politics, while the second considers foreign policy, highlighting some of the most important developments.

Domestic politics

In the late 1990s, the Russian Federation was a weak, disorganized, extremely corrupt, in several aspects a barely functioning country. Then-president Boris Yeltsin had major issues with alcohol and never fully recovered from his heart surgery in 1996. In his stead, it was de facto his family and the oligarchs who ruled the country, promoting mostly their own interests, rather than those of Russia. Meanwhile, the Communists were rising in popularity, posing a serious threat to the transition process in the 1996 presidential elections.

The post-Soviet transition from planned to market economy left large segments of society hopelessly impoverished, while it also resulted in the emergence of new, powerful oligarchic groups. Systemic, large-scale corruption, further worsened by a radical drop in world oil prices, led to partial state bankruptcy in 1998. This was such an unstable period that Russia had no less than four prime ministers in less than two years’ time in 1998-1999, before eventually Putin, formerly director of the powerful Federal Security Service (FSB), was appointed PM in August 1999.

Before Putin’s appointment, domestic political turbulence endangered the very functioning of the state. The situation was made worse by the separatist conflict in the North Caucasus, in Chechnya. The first Chechen war, lasting from 1994 to 1996, ended with a ceasefire, as a result of which the region stayed part of the Russian Federation, but federal military and police forces withdrew from there. The resulting power vacuum was filled by radical Islamist separatists, who intended to extend their fight to the neighboring, also predominantly Muslim, regions.

Once in power, Putin first struck down all the oligarchs: some were forced into exile, while the most powerful among them, Mikhail Khodorkovsky, was imprisoned. Others understood the message and have become obedient supporters of the new leader. Putin centralized the public administration system, radically decreasing the autonomy of the regional elites. As a result of the Second Chechen War, he imposed a Moscow-loyalist, ethnic Chechen leadership in Grozny. Thus — by employing large-scale repression — the danger of separatism ceased to exist, first in Chechnya, and thereafter also in the neighboring regions.

In particular following his return to power in 2012, after the Medvedev presidency, Putin has gradually eliminated the space available for opposition politics, free media and civil society. The beginning of the full-scale war against Ukraine in 2022 brought further, even stronger repressions that turned Russia from a consolidated authoritarian regime into a dictatorship. One cannot deny that, compared to the turbulent 1990s, Putin spectacularly improved the very functioning of Russia as a state, but this came at a terrible price in terms of human rights and fundamental freedoms. Hence, from the perspective of the central power, from the narrow vantage point of governability, the last 25 years have largely been a success.

Foreign policy

As to foreign policy, it is the first 22 years that have largely been a success. Putin managed to restore Russia's global image as a great power that can project force and influence all over the globe. The 9/11 attacks enabled him to intensify security and anti-terrorism cooperation with the United States over Afghanistan, and this — albeit with a decreasing intensity — prevailed until the U.S. withdrawal from the country. While the conventional non-proliferation regimes inherited from the post-Cold-War period were gradually eroded, in terms of nuclear arms control Moscow has been a key partner of Washington. Meanwhile, energy ties firmly connected Russia to Western-Europe, providing Moscow with much-needed capital and technology.

Regarding regional security, while he could not prevent the extension of NATO to the former Warsaw Pact area and the Baltic States, Putin succeeded in stopping further expansion of the Alliance in post-Soviet space. The 2008 war in Georgia served the purpose of making sure that Tbilisi could not restore its territorial integrity, and that it would thus not make it into NATO. Meanwhile, in Ukraine, Russia managed to install the oligarchic regime of Viktor Yanukovich, which did not prioritize NATO accession — to say the least.

Russia was successful in stopping half of the so-called “color revolutions,” i.e., pro-Western democratic changes of power in post-Soviet space from 2003 on. Even in those countries where regime change did take place (Georgia, Moldova, Ukraine, Kyrgyzstan), the new leaderships could hardly get rid of their multi-faceted dependency on Moscow. Meanwhile, Russia actively promoted the development of the Eurasian Economic Union and the Collective Security Treaty Organization, two Russia-dominated organizations in the post-Soviet region.

The spring 2014 occupation and annexation of the Crimea was a major foreign policy and domestic political success for Putin. Similarly to the war in Georgia, Russia once again did not have to face truly meaningful Western sanctions for violating the territorial integrity of a sovereign country. Hence, the Kremlin likely concluded that the West was incapable of stepping up to its endeavours, which encouraged further Russian power projection. The war in Donbas that started in 2014 practically froze in 2015, resulting nonetheless in a costly conflict that dragged on and kept draining Ukraine's resources for years. In 2015, the Russian intervention in Syria saved Bashar al-Assad's power in Syria. In the second half of the 2010s, Russia successfully projected power in several African states and even in Venezuela.

However, when Moscow launched the full-scale war against Ukraine, things quickly turned sour. Political and energy ties with the West were severed almost completely. Sweden and Finland joined NATO, while the war in Ukraine has kept devouring most of Russia’s conventional military forces. As a result, Russia did not have the military power either to maintain its positions in the Armenia-Azerbaijan conflict, or to keep Assad in power in Syria. A key power projection tool, the nominally-private military company Wagner Group was first bled out on the battlefields of Ukraine and subsequently annihilated following Yevgeny Prigozhin's failed mutiny in June 2023. The project of the Eurasian Economic Union got stalled, as did the CSTO.

With its Western ties severed, Russia is now increasingly dependent on China, both economically and for access to advanced technology.

---

Magyar nyelvű verzióban:

Vlagyimir Putyin 2000. január 1-jén — Borisz Jelcin 1999. december 31-i hirtelen lemondását követően — lett az Orosz Föderáció megbízott elnöke. Azóta folyamatosan övé a tényleges kormányzó pozíció. Még akkor is, amikor 2008 és 2012 között a miniszterelnöki tisztséget birtokolta, Dmitrij Medvegyev elnöksége alatt, de facto ő irányította az országot.

Sokan és sokféle szempontból értékelték már az elmúlt 25 évet. Ez a cikk két részből áll. Az első rész a belpolitikával, a második a külpolitikával foglalkozik, válogatva a legfontosabb fejleményekből.

Belpolitika

Az 1990-es évek végén az Oroszországi Föderáció gyenge, szervezetlen, rendkívül korrupt, több szempontból is alig működő ország volt. Az akkori elnöknek, Borisz Jelcinnek komoly alkoholproblémái voltak, és soha nem épült fel igazán az 1996-os szívműtétjéből sem. Helyette valójában a családja és az oligarchák irányították az országot, akik többnyire a saját érdekeiket képviselték Oroszországé helyett. Eközben a kommunisták jelentősen megerősödtek, és az 1996-os elnökválasztáson már komoly kihívást jelentettek: reális veszélynek tűnt, hogy ha győznek, esetleg visszafordítják az átmenetet.

A posztszovjet tranzíció a tervgazdaságtól a piacgazdaságig a társadalom nagy részét reménytelenül elszegényítette, miközben új, erőteljes oligarchikus csoportok megjelenését eredményezte. A rendszerszintű, nagyszabású korrupció, amelynek hatását tovább rontotta az olaj világpiaci árának radikális csökkenése, 1998-ban részleges államcsődhöz vezetett. Annyira viharos időszak volt ez, hogy Oroszországnak 1998-tól két éven belül nem kevesebb, mint négy miniszterelnöke is volt; 1999 augusztusában aztán Putyint, a nagyhatalmú Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSB) korábbi igazgatóját nevezték ki a tisztségre.

Putyin kinevezését megelőzően a belpolitikai instabilitás súlyosan veszélyeztette az állam működését. A helyzetet tovább rontotta az észak-kaukázusi, csecsenföldi szeparatista konfliktus. Az 1994-től 1996-ig tartó első csecsen háború tűzszünettel zárult, melynek eredményeként a térség az Oroszországi Föderáció része maradt ugyan, de a szövetségi katonai és rendőri erők kivonultak onnan. Az így kialakult hatalmi vákuumot radikális iszlamista szakadárok töltötték be, akik harcukat a szomszédos — szintén túlnyomórészt muszlim — régiókra is kiterjesztették.

Hatalomra kerülvén Putyin először is rendet vágott az oligarchák soraiban: néhányukat száműzetésbe kényszerítette, a leghatalmasabbat, Mihail Hodorkovszkijt pedig bebörtönözték. A többi oligarcha megértette az üzenetet, és engedelmes támogatói lettek az új elnöknek. Putyin központosította a közigazgatást, radikálisan csökkentve a regionális elitek autonómiáját is. A második csecsen háború eredményeként Moszkvához hűséges, etnikai csecsen vezetés állt fel Groznijban. Így — kiterjedt elnyomó intézkedések alkalmazásával — megszűnt a szeparatizmus veszélye, először Csecsenföldön, majd a szomszédos régiókban is.

Putyin 2012-ben, az elnöki pozícióba való visszatérését követően fokozatosan felszámolta az ellenzéki politika, a szabad média és a civil társadalom számára rendelkezésre álló teret. Az Ukrajna elleni teljes körű háború 2022-es kezdete további, még erősebb elnyomáshoz vezetett, amelyek nyomán Oroszország konszolidált autokrációból diktatúrává lett. Tagadhatatlan, hogy a viharos 1990-es évekhez képest Putyin látványosan javította Oroszország mint állam működését — ám ennek súlyos ára volt az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tekintetében. A központi hatalom szemszögéből, a kormányozhatóság szűk nézőpontjából ugyanakkor az elmúlt 25 év nagyrészt sikeresnek mondható.

Külpolitika

Ami a külpolitika területét illeti, ott az első 22 év volt nagyrészt sikeres. Putyinnak sikerült helyreállítania Oroszország globális imázsát olyan nagyhatalomként, amely az egész világon ki tudja vetíteni erejét és befolyását. A szeptember 11-i merényletek lehetővé tették számára, hogy fokozza a biztonsági és terrorizmusellenes együttműködést az Egyesült Államokkal Afganisztánhoz kapcsolódóan, és ez – bár csökkenő intenzitással – egészen az Egyesült Államok 2021-es kivonulásáig érvényesült. Míg a hidegháború utáni időszakból örökölt hagyományos non-proliferációs rezsimek fokozatosan erodálódtak, a nukleáris fegyverzet ellenőrzése terén Moszkva Washington kulcsfontosságú partnere volt. Mindeközben az energetikai kapcsolatok szorosan összekötötték Oroszországot Nyugat-Európával, ellátva Moszkvát a számára nélkülözhetetlen külföldi tőkével és technológiával.

Ami a regionális biztonságot illeti, bár nem tudta megakadályozni a NATO kibővülését a volt Varsói Szerződés országaival és a balti államokkal, Putyinnak sikerült megállítania a Szövetség további expanzióját a posztszovjet térségben. A 2008-as grúziai háború azt a célt szolgálta, hogy Tbiliszi ne tudja visszaállítani területi integritását, és így ne kerüljön be a NATO-ba. Eközben Ukrajnában Oroszországnak sikerült hatalomra segítenie Viktor Janukovics oligarchikus rezsimjét, amely nem törekedett a NATO-csatlakozásra.

Oroszország 2003-at követően sikeresen szállt szembe az úgynevezett „színes forradalmak”, azaz a nyugatbarát demokratikus hatalomváltások folyamatával a posztszovjet térben. Még azokban az országokban is, ahol rendszerváltásra került sor (Grúzia, Moldova, Ukrajna, Kirgizisztán), az új vezetés nem tudott megszabadulni a Moszkvával szemben fennálló sokrétű függőségétől. Mindeközben Oroszország aktívan támogatta az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének fejlődését, amelyek Oroszország által uralt szervezetekként voltak hivatottak integrálni a posztszovjet térséget.

A Krím 2014 tavaszi megszállása és annektálása jelentős kül- és belpolitikai siker volt Putyin számára. Akárcsak a grúziai háborúval összefüggésben, Oroszországnak ezúttal sem kellett érdemi nyugati szankciókkal szembesülnie egy szuverén ország területi integritásának a megsértése miatt. Ennélfogva Oroszország arra a következtetésre juthatott, hogy a Nyugat nem képes vele határozottan szembeszállni, ami további ösztönzőként hatott az orosz erőkivetítési törekvésekre. A 2014-ben indult donbászi háború 2015-re gyakorlatilag befagyott, és egy olyan, költséges konfliktushoz vezetett, amely éveken át apasztotta Ukrajna erőforrásait. 2015-ben az orosz beavatkozás Szíriában megmentette Bassár el-Aszad hatalmát Szíriában. A 2010-es évek második felében Oroszország sikeresen lépett fel több afrikai államban, sőt azokon túl Venezuelában is.

Amikor azonban Moszkva megindította a teljes körű háborút Ukrajna ellen, a dolgok gyorsan rosszra fordultak. A Nyugattal való politikai és energetikai kapcsolatok szinte teljesen megszakadtak. Svédország és Finnország csatlakozott a NATO-hoz, míg az ukrajnai háború folyamatosan emészti fel Oroszország hagyományos katonai erőinek nagy részét. Ennek eredményeként Oroszországnak nem volt katonai ereje már ahhoz sem, hogy megtartsa a pozícióit az örmény–azerbajdzsáni konfliktusban, vagy hogy megvédje Aszad uralmát Szíriában. A kulcsfontosságú erőkivetítő eszközként felhasznált Wagner Csoport (névlegesen katonai “magánvállalat”) előbb Ukrajnában vérzett ki a harcok résztvevőjeként, majd Jevgenyij Prigozsin 2023. júniusi sikertelen lázadása nyomán végleg megsemmisült. Az Eurázsiai Gazdasági Unió projektje elakadt, és ugyanez történt a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetével is.

A nyugati kapcsolatok megszakadásával Oroszország egyre inkább függ Kínától mind gazdaságilag, mind a fejlett technológiához való hozzáférés tekintetében.