EU influence in Latin America: On the path to irrelevance? / Az EU befolyása Latin-Amerikában: halványulóban?
A strategic snapshot of the relationship / Stratégiai pillanatkép a fennálló kapcsolatokról (A.B.M. Kramer)
By Angelo Biazus Marin Kramer (PhD candidate, University of Wrocław)
< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >
At the end of February, French President Emmanuel Macron once again declared that France would try to build a blocking minority to prevent the approval of the EU-Mercosur Association Agreement by EU Member States. The deal would create a free-trade-area market of 780 million consumers and is seen prospectively as one of the EU’s biggest geopolitical responses to recent dramatic changes in the international landscape. However, internal divisions within the EU threaten to derail the agreement with Mercosur. In this context, questions arise about how the EU is to exert power externally and how it intends to remain a relevant player amid great power rivalries? The prospects are not exactly promising.
Since the 1970s, there has been fierce debate about how the European Union (then the European Communities) exerts power globally. Lacking hard power tools, the EU has often been described as a ‘civilian’ or ‘normative’ power, externalizing its rules and values to states and non-state actors through its economic weight. However, this classification has unravelled in recent years. The EU’s share in global GDP and trade has shrunk significantly. Its inconsistent application of conditional policies — especially on democracy and human rights — has eroded its credibility. From the Eurozone turmoil to recent events in Ukraine, a series of crises have reinforced the perception of the EU as unstable and ineffective.
Latin America shares this perception. The region has deep ties to Europe, from colonial history and European-descendant populations to economic links. Europe has been a key investor and trade partner for the region. Historically, European normative influence has shaped Latin American economics and politics. European immigration contributed to industrialization by bringing financial and industrial expertise. Yet, historically, European influence has not always been positive. Latin American regimes have also drawn from European totalitarianism. After the 1930 coup, Brazil’s Getúlio Vargas enacted a 1937 constitution inspired by Poland’s 1935 model, centralizing power, leading to a fascist-leaning dictatorship. Conversely, Brazil’s 1988 constitution was indirectly influenced by Weimar Germany’s 1919 charter, which introduced broad social rights.
These examples show that Latin America, despite U.S. influence, has been shaped by European norms. However, times are changing rapidly. The EU no longer holds the economic and political relevance it had in the past. In the 1980s, it accounted for half of global manufacturing; by today, China has taken that position. Latin American trade reflects this shift: in 2000, the EU dominated Brazilian agricultural exports, but now China absorbs over half of Brazil’s soybean and beef exports. Chinese investments in infrastructure and regional businesses have also surged.
Given this shift, Europe’s declining leverage in Latin America seems evident. The region’s hesitation to condemn Russia’s invasion of Ukraine highlights Europe’s (and the U.S.’) weakened persuasive power there. But while EU political and diplomatic influence is clearly fading, what about the deeper layers of this relationship? Will Latin American norms and values follow the shift to the East? For now, China seems uninterested in exerting such influence, focusing instead on trade and investment. However, if current trends persist, this could change. It’s time for the EU to wake up.
Magyar nyelvű változatban:
Február végén Emmanuel Macron francia elnök ismét kijelentette, hogy Franciaország megpróbál egy blokkoló kisebbségi csoportosulást maga köré szervezni, hogy megakadályozza a Mercosurral (a Dél-amerikai Közös Piaccal) kötendő társulási megállapodásnak a szükséges számú tagállam általi jóváhagyását. Az egyezmény 780 millió fogyasztóból álló szabadkereskedelmi térségi piacot hozna létre, és sokan az EU egyik legjelentősebb geopolitikai válaszlépéseként gondolnak rá, a nemzetközi környezetben bekövetkezett közelmúltbeli drámai változásokra adott reakcióként. Az EU belső megosztottsága azonban azzal fenyeget, hogy kisiklatja a Mercosurral kötött megállapodást. Ezzel összefüggésben felvetődhet a kérdés, miként igyekszik akkor az Európai Unió hatalmat gyakorolni a külvilág felé, és hogyan kíván releváns szereplő maradni a globális nagyhatalmi rivalizálás közegében? A kilátások nem túl biztatóak.
Az 1970-es évek óta heves vita folyik arról, hogy az Európai Unió (eredetileg az Európai Közösségek) hogyan gyakorolhat hatalmat a külső környezetében. A kemény hatalmi eszközök híján az EU-t gyakran „polgári” vagy „normatív” hatalomként írták le, amely kiterjeszti normáit és értékeit a külső államok és nem-állami szereplők felé a gazdasági súlya révén. Ennek a besorolásnak a relevanciája azonban az elmúlt években megkérdőjeleződött. Az EU részesedése a globális GDP-ből és a világkereskedelemben jelentősen csökkent. A kondicionalitáshoz kötött politikáinak következetlen alkalmazása — különösen a demokráciával és az emberi jogokkal kapcsolatban — aláássa az Unió hitelességét. Az eurózóna zűrzavaraitól a közelmúltbeli ukrajnai eseményekig számos válság ráerősített a külvilág percepciójára, miszerint az EU instabil és nemigen hatékony.
Latin-Amerika osztja ezt a felfogást. Pedig a régiót erős kötelékek fűzik Európához, a gyarmati történelemtől és az európaiaktól leszármazott népességtől kezdve a gazdasági kapcsolatokig. Európa mindig is a régió kulcsfontosságú befektetője és kereskedelmi partnere volt. Történelmileg az európai normatív befolyás alakította a latin-amerikai gazdasági és politikai berendezkedés alapjait is. Az európai bevándorlás hozzájárult az iparosodáshoz azáltal, hogy pénzügyi és ipari szakértelmet hozott a térségbe. Történelmileg ugyanakkor az európai befolyás nem volt mindig pozitív. A latin-amerikai rezsimek is átvettek elemeket az európai totalitarianizmusból. Az 1930-as puccs után a brazil Getúlio Vargas 1937-ben olyan alkotmányt vezetett be, melyet az 1935-ös lengyelországi alkotmány modellje ihletett, központosítva a hatalmat, ami azután fasiszta beállítottságú diktatúra létrejöttéhez vezetett. Ugyanakkor viszont Brazília 1988-as alkotmányát, amely széles körű szociális jogokat vezetett be, a weimari Németország 1919-es chartája befolyásolta.
Ezek a példák azt mutatják, hogy Latin-Amerikát az Egyesült Államok befolyása ellenére nagy mértékben az európai normák formálták. Az idők azonban gyorsan változnak. Az EU már nem rendelkezik azzal a gazdasági és politikai jelentőséggel, amellyel korábban rendelkezett. Az 1980-as években a globális gyártás felét adta; mára Kína foglalta el ezt a pozíciót. A latin-amerikai kereskedelem is ezt az elmozdulást tükrözi: 2000-ben még az EU uralta a brazil mezőgazdasági exportot felvevőpiacként, mára azonban Kína veszi fel Brazília szója- és marhahúsexportjának több mint a felét. Az infrastruktúrába és a regionális vállalkozásokba irányuló kínai befektetések szintén megnövekedtek.
E változás fényében nyilvánvalónak tűnik Európa csökkenő befolyása Latin-Amerikában. A térség országainak habozása Oroszország ukrajnai inváziójának elítélését illetően rávilágít Európa (és az Egyesült Államok) meggyengült meggyőző-erejére. De miközben az EU politikai és diplomáciai befolyása egyértelműen halványodik, mi a helyzet a kapcsolat mélyebb rétegeivel? A latin-amerikai normák és értékek is követik majd a kereskedelem súlypontjainak a “Kelet” felé tolódását? Egyelőre úgy tűnik, Kínát nem érdekli ilyen befolyás, ehelyett a kereskedelemre és a befektetésekre összpontosít. Ha azonban a jelenlegi tendenciák továbbra is fennállnak, ez megváltozhat. Itt az ideje, hogy az EU felébredjen.