A Renaissance of the cult of meritocracy under Trump / A meritokrácia kultuszának újjászületése Trump alatt

Belief in the liberation of "great men" / A "nagy (férfi)emberek" felszabadításába vetett hit (Z. Kelemen)

By Zoltán Kelemen (Assistant Professor, Department of International Relations, Corvinus University of Budapest)

< Magyar változat elérhető alább / Scroll down for the Hungarian version >

Ayn Rand’s objectivist philosophy has often been quoted as a source of Trumpian ideology, and her books are compulsory items on the reading list among the young intellectuals who are part of the President’s base. Rand, an émigré of the Soviet Union, wrote books which epitomized free market capitalism and her philosophy extolled selfishness as the greatest virtue. Even Trump himself, who is a notorious non-reader, quoted The Fountainhead as one of his favourite books and called himself an Ayn Rand fan in the 2016 election campaign. He went so far as to compare himself to the book’s main character, the architect Howard Roark. Rex Tillerson, Secretary of State during Trump’s first presidency (2017-2018), has been an avid reader of Rand’s other major novel, Atlas Shrugged, while Paul Ryan, former Republican leader of the House of Representatives, required his staff members to read these novels besides Hayek’s A Road to Serfdom. And the list goes on. Yet it is the constituency cluster of college boys that constitutes the most avid readership of Rand.

Understandably, this is the demographic whose imagination can most easily be captured by narratives of Great Men shaking off the bridle forced on them by an oppressive and overcontrolling society, to fulfil their calling and larger-than-life ambitions. Most of Rand’s heroes’ paths offer just that narrative against the background of the dark and aimless mob and the oppressive Establishment. The fact that Rand’s work has for long been the bull’s eye for feminists has perhaps only added to its appeal. Not surprisingly, the popular leftwing podcast Know Your Enemy has published, since the start of Trump’s second term, a special episode focusing on the life, works and legacy of Ayn Rand, besides a double episode on Elon Musk.

And, indeed, if we look at the answers produced by young Trump supporters from Ivy League universities, even as some of them may be more likely to quote a certain ‘Mencius Moldbug’ of more recent fame, they seem to echo the worldview of Rand. For instance, when The Point Magazine sent a young correspondent to the National Conservatism (NatCon) festival to interview many young enthusiasts of Trump, one 20-year-old interviewee provided the following response:

“I’ve never in my life remembered a time when the Democratic Party supported ambitious people (…) I think their whole ideology is based off of oppressing those with ambition, who actually have the gumption to go out and do something and build something on their own. … The people who make humanity great, the innovators, the builders, the winners in society, they look at the winners and tell them, ‘You’re evil, and the only reason you’re at the position that you’re at is because you exploited other people.’ It’s antithetical to the way that a lot of young men work.”

These views not only resemble Ayn Rand’s philosophy, but also, paradoxically, the key ideas of Saint-Simon’s meritocratic socialism published in the wake of the Napoleonic Wars. In his De la réorganisation de la société européenne, Saint-Simon strongly opposed what he called the ‘idling class’ in the name of not only the working class, but also the builders, the businessmen, the scientists, and the managers. In his meritocratic vision, Saint-Simon urged the latter groups to join forces and build a meritocratic society against the parasitic ‘idling class’ of priests and aristocrats.

Strikingly similar ideas can also be found if we move further back in history. The traditional Athenian spirit of justice in education represented by Socrates was attacked by Callicles in Plato’s Gorgias with the following words:

“We mould the best and the strongest among us to our will, catching them young like lions, and we enchant and enslave them by telling them that everyone must have equal rights, and that that is the meaning of nobility and justice. But in my opinion, if a man of truly strong nature comes, he shakes all that off and bursts through it and escapes, trampling down our letters and spells and incantations and all our unnatural laws, and he our slave rises up to be our master; and then shines forth the justice of nature.” (Plato: Gorgias 483e)

As Werner Jaeger summarized it, Callicles saw Athenian justice and law as a depth of injustice, “a convention agreed on by the organized weaklings to repress their masters” (Werner Jaeger: Paideia Vol. I, p. 325). Therefore, Callicles supported a system where nature (physis) defeated the laws (nomos).

However, none of the ideas cited above from a span of over two-thousand years resulted in a realisation of the underlying meritocratic utopia. In the case of 5^th-century BC Athens, the words of Callicles, coming from an aristocrat, inspired both the demagogue Cleon and served as the battle cry for the Thirty Tyrants who executed Socrates. The Bourbon Restoration and the consequent revolutions in France or the late 19^th- and 20^th-century attempts at socialist reorganizations of society were a far cry from Saint-Simon’s original vision. The partly Rand-inspired neoliberal revolution of the Reagan Era, with the motto ‘greed is good,’ has also failed to help merit-based ideals spring to life.

It would seem highly improbable that a true meritocratic utopia could arise out of the reemergence of Callicles’, Saint-Simon’s and Rand’s ideas this time around, under a Trump administration.

---

Magyar nyelvű változatban:

Ayn Rand objektivista filozófiáját gyakran tartják a trumpi ideológia forrásának, és a munkássága kötelező olvasmánynak számít az elnök fiatal értelmiségi bázisában. A Szovjetunióból emigrált Rand szabadpiaci kapitalizmust dicsőítő könyvei és filozófiája az önzést a legnagyobb erényként magasztalják. Még Trump is, aki pedig köztudottan nemigen olvas, a 2016-os választási kampányban az egyik kedvenc könyveként említette Az ősforrást, és Ayn Rand-rajongónak vallotta magát. Odáig ment, hogy a könyv főszereplőjéhez, az építész Howard Roarkhoz hasonlította magát. Rex Tillerson, aki Trump első elnöksége alatt a külügyminiszteri posztot töltötte be (2017-2018), lelkes olvasója volt Rand másik nagy regényének, a Veszett világnak. Paul Ryan, a Képviselőház korábbi republikánus vezetője pedig megkövetelte a munkatársaitól, hogy Hayek Az út a szolgasághoz című műve mellett ezeket a regényeket is olvassák. A hasonló példákat még hosszan sorolhatnánk. Rand leglelkesebb olvasói ugyankkor a fiatal egyetemista férfiak választói csoportjához tartoznak.

Érthető, hogy ez az a társadalmi réteg, amelynek képzeletét a legkönnyebben ragadják meg a nagy emberekről szóló narratívák, akik lerázzák magukról az egyént korlátozó és elnyomó társadalom által rájuk kényszerített béklyót, hogy beteljesítsék hivatásukat és grandiózus ambícióikat. Rand legtöbb hősének útja éppen ezt a narratívát kínálja a tudatlan és céltalan csőcselék és az elnyomó establishment ellenében. Az, hogy Rand műve a feministák számára sokáig vörös posztónak számított, talán csak növelte a vonzerejét. Nem meglepő ezek után, hogy a népszerű baloldali Know Your Enemy podcast Trump második ciklusának kezdete óta már egy különepizódot is közzétett, amely Ayn Rand életéről, műveiről és örökségéről szólt — egy Elon Musknak szentelt dupla epizód mellett.

És valóban, ha megnézzük a Borostyán Liga (Ivy League) elitegyetemein tanuló fiatal Trump-rajongók válaszait — bár némelyikük talán inkább egy bizonyos „Menciusz Penészbogártól” (Mencius Moldbug) idézne nagyobb valószínűséggel —, alapvetően Rand világnézetét visszhangozzák. Amikor például a The Point magazin fiatal tudósítója interjút készített Trump követőivel a Nemzeti Konzervativizmus (NatCon) fesztiválon, az egyik húsz éves alany ezt mondta:

“Én nem emlékszem olyan időszakra, amikor a Demokrata Párt támogatta volna az ambiciózus embereket (...) Szerintem az egész ideológiájuk arra épül, hogy elnyomják azokat, akiknek van ambíciójuk, akiknek van bátorságuk, hogy nekiveselkedjenek és csináljanak valamit, hogy felépítsenek valamit a saját erejükből ... Azokra az emberekre nézve, akik naggyá teszik az emberiséget, az újítókra, az építőkre, a társadalom győzteseire nézve azt mondják: ‘Gonosz vagy, és csak azért lehetsz abban a helyzetben, amiben vagy, mert kizsákmányoltál másokat.’ Ez valójában sok fiatalember munkáról vallott nézeteivel ellentétes.”

Az itt idézett nézetek nemcsak Ayn Rand filozófiájára emlékeztethetnek, hanem paradox módon Saint-Simon napóleoni háborúk nyomán kiadott, a meritokratikus szocializmusről szóló legfőbb gondolataira is. Saint-Simon De la réorganisation de la société européenne című művében határozottan fellépett az általa a „henyélők osztályának” nevezett jelenség ellen, méghozzá nemcsak a munkásosztály, hanem az építők, az üzletemberek, a tudósok és a menedzserek nevében is. Meritokratikus víziójában Saint-Simon arra buzdította az utóbbi csoportokat, hogy egyesítsék erőiket, és építsenek egy meritokratikus társadalmat a papok és az arisztokraták parazita „henyélő osztályával” szemben.

Meglepően hasonló gondolatokkal találkozhatunk továbbá, ha a történelemben akár ennél is (jóval) távolabbra megyünk vissza. Az oktatásban-nevelésben hangsúlyozott, Szókratész által képviselt hagyományos athéni igazságosság szellemét Kalliklész a következő szavakkal támadta Platón Gorgiaszában:

“mi a legerősebbeket s legkiválóbbakat már gyermekkoruktól nevelés alá fogjuk, mint az oroszlánkölyköket, és ráolvasásokkal és varázslatokkal szolgává tesszük őket, untalan azt hirdetve nekik, hogy egyenlő részt kell birtokolnia mindenkinek, mert így szép és igazságos. De aztán, ha előlép egy nagyra termett férfiú, lerázza magáról ezt a nyűgöt, összetöri láncait és kiszabadul, lábbal tapossa irományainkat, ráolvasásainkat, varázsigéinket, természet ellen való törvényeinket, s rabszolgánkból, aki volt, urunkká lázad fel." (Platón: Gorgiasz, Atlantisz, Budapest 483e, 87. o.)

Ahogy Werner Jaeger összefoglalta ezt, Kalliklész az athéni igazságosság fogalmában és a jogban égbekiáltó igazságtalanságot látott, aminek következménye „a szervezkedő gyengék paktuma uraik elnyomására” (Werner Jaeger: Paideia, I. kötet, 325. o.). Ezért Kalliklész olyan rendszert támogatott, amelyben a természet (physis) legyőzi a törvényeket (nomos).

A fenti, több mint kétezer év időszakából példaként kiragadott elképzelések közül azonban egyik sem vezetett a meritokratikus utópia megvalósulásához. A Kr. e. 5. századi Athén esetében Kalliklész szavai — egy arisztokratától — egyaránt inspirálták a demagóg Kleónt, és programadó gondolatokként szolgáltak a harminc zsarnok számára, akik Szókratész kivégzéséről is határoztak. A Bourbon-restauráció és az azt követő franciaországi forradalmak, vagy éppen a társadalom szocialista átszervezésére tett 19. és 20. századi kísérletek pedig ugyancsak messze álltak Saint-Simon eredeti elképzelésétől. A részben Rand által inspirált, „a kapzsiság jó” mottóval indított neoliberális fordulat sem érdemalapú társadalmat eredményezett.

Roppant valószínűtlennek tűnik ezek után, hogy éppen a Trump-kormányzat alatt születhetne meg a valódi meritokratikus utópia Kalliklész, Saint-Simon és Rand eszméinek újracsomagolásából.